Szösszenetek egy átlagostól a többinek.

Az életben alakulnak úgy dolgok,ahogy nem szeretnénk... Az a mondat ami egykor mindent megváltoztatott.

3
december
Évek.

Október 18-án volt egy éve, hogy újra beszélgetni kezdtünk. Akkor még nem sejtettem, hogy az nem egyszeri alkalom, azt meg pláne nem, hogy egy év múlva is tart még. Mostanra a vele való beszélgetés teljesen természetes része a napomnak. Ő mindenbe beavat engem, viszont én elég keveset mesélek neki, nem érzem, hogy szükségem lenne arra, hogy megosszam vele a belső világomat. Nem is tudom, mit írtam le, mit nem. Nagyon ritkán találkozunk személyesen, de valamikor szeptemberben vagy októberben együtt töltöttünk egy délutánt. Annyi minden kavarog bennem vele kapcsolatban, de egyszerűen nem érzem, hogy ezeket le kellene írnom, valahogy az megint valós problémává változtatná a helyzetet és a szerepét az életemben. Néha előjön a beszélgetésben a közös szexuális múlt, néha megjegyzéseket is tesz, de tudom, hogy nem gondolja komolyan, viszont attól még kellemetlen, ahogy reagálok rá (nem tudom, miért nem haltak meg azok a hülye pillangók a hasamban, amiket nagyon hosszú idő óta csak ő tud megmozgatni). Nem tudom, jól vagyok-e így, de tudom, hogyha nem beszélnénk, nem lennék jól.

21
március
Kimerültség.

A sírás kerülget, annyira elfáradtam benne.

Az elmúlt időszak nagyon énekesdús volt, volt olyan, hogy hetekig abba sem hagytuk a beszélgetést, szinte folyamatos kontaktban voltunk. Egy ideig ez fel tudott tölteni, és vidámabban keltem, vidámabban feküldtem, de aztán jött miatta egy újabb összezördülés a barátommal, és megint krízishelyzetben éreztem magam, ahol tudtam, mi lenne a helyes, de azt is, hogy azt nem akarom meglépni, így vállaltam, hogy megkockáztatom, hogy ugyan nem szándékosan, de tudatosan bántok tovább valakit, akit ugyan szeretek, de hiába, ha az énekest, és talán önmagamat is jobban... hiszen akkor nem lennék ilyen önző. Szóval folytattam. Ugyan igyekeztem kevésbé feltűnően, és érezhetően nem a közös időnkből elvenni miatta (ami valóban így is van), mégsem tudok szabadulni a rossz érzéstől, amit ez okoz.

Emellett egyre nehezebb. Régen csak azt kívántam, bárcsak elfogadná a szeretetemet. Nem érdekelt az sem, ha nem kapok viszonzást, én csak szeretni akartam, neki akartam adni minden energiámat, érzésemet. Idővel megtanultam, hogy csak annyi szeretetet adhatok neki, amennyit igényel, mert ha többet akarok ráerőszakolni, az csak teher neki, és hiába próbálom egyre jobban bizonyítani az érzelmeimet, csak taszítom. Most egy ideig nagyon jól szerettem. Megadtam neki azt a biztonsággal kecsegtető hozzáállást, tudattam vele, és el is fogadtattam, hogy hozzám bármikor fordulhat, és egy erős, biztos pontként nagyjából bármikor ott is voltam, amikor szüksége volt arra, amit én adhatok neki. Egyszerre kaptam meg azt, amit régen áhítottam, hogy elfogadja a szeretetemet, de egyszerre teljesítettem azt a feltételt is, hogy csak annyit akarjak adni neki, amennyire szüksége van. Közben viszont az a korábban nemszámítónak tűnő viszonzatlanság is bekövetkezett. Ő ugyan kedves velem, és megkérdezi, hogy vagyok, néha még valóban érdekli is, mégis inkább az jellemző, hogy csak szakadatlanul az érzéseiről beszélünk, amik nekem két fájó pontot is jelentenek: az egyik, és szintén önzőség miatt ez a kevésbé fájó, hogy nem tudok rajta segíteni, a másik pedig, ami igazán megviseli a lelkem (amiről korábban ugyan azt hittem, minden ellen fel van vértezve), hogy én soha nem tudok belőle igazi érzelmeket kiváltani, engem soha nem tudna szeretni.

Közben persze más problémáim is vannak magammal, a világgal, az életemmel, amiket néha igazán szomjazom, hogy megoszthassam vele, de valahogy alkalmam soha nincs. Borzasztó belegondolni, de vannak olyan pontok, pillanatok, amikor úgy érzem, ez az egész csak kiszipolyoz. Mint egy óriási fekete lyuk, ami magába szívja az összes jót belőlem, annak ellenére, hogy táplálkozni és fejlődni nem is tud általa, én pedig csak zsugorodok, és lassan kiégek. Ilyenkor már a beszélgetéseinkben is átmegyek semleges, szinte érdektelen féllé, de valódi gátat sosem szabok a helyzetnek, és tudom magamról, hogy amíg van mit odaadnom, nem fogok küzdeni ellene. Csak elkeserít a szomorú, de elkerülhetetlennek rémlő jövőképem, amikor minden széptől megfosztva, elhasználva de haszontatlanul az értelmetlen maradékom üresen hever a földön, és betemeti a por...

27
január
Újra az a kis kék kocsi.

Készülődtem. Valahogy úgy, mint akkor, rég, mikor még számított, elég vonzó vagyok-e.. mikor még találkozgattunk. Borzalmasan éreztem magam tőle, de még a szőrtelenítést is ehhez időzítettem. Valami elképesztően jól sikerült sminket hoztam össze, egy egész természeteset, leszámítva a piros rúzst (de hiába, szűk négy és fél év állandó fogszabályzóviselet után csak hadd hangsúlyozzam az ajkaim, és a végre dróttalan fogaimat).

Pont időben érkeztem, még volt egy számomra kényelmes távolságban és közelségben lévő hely az előadókhoz - el is foglaltam. Mikor meglátott, csak biccentett, válaszként én is ezt tettem.

Az előadás nehéz érzelmeket keltett, sok szép, csodálatos mű hangzott el, köztük az a -számomra könnyfacsaró- dal is tőle, amit én életemben először a hangján hallottam, a kis kék kocsiban, mikor másodszor "randiztunk".

Amint vége lett, ki kellett mennem a mosdóba.Ahogy onnan kiléptem, és elindultam a fellépők közé, nem messze jutottam, mert elkapott, és megszólított ő. Semmi köszönés, csak egy kijelentés: hazaviszlek. És én boldogan mondtam igent és köszönetet. Még kicsit viccelődtünk, majd elváltunk egymástól, és én annyi ideig vártam rá, hogy hazavigyen, amennyi idő alatt háromszor hazasétáltam volna.

Végül úgy alakult, hogy a volt osztályfőnökömmel és vele együtt sétáltunk ki a könyvtárból az autók felé, mikor a tanár úr megkérdezte: "valamelyikőnk hazavigyen?". Egyszerre magyaráztuk el, különböző szavakkal, hogy az énekes már felajánlotta ezt, és én igent is mondtam. Azért volt részére egy aranyos megjegyzése rólam: "Vigyázz, xy (az énekes neve), az ő szíve már foglalt!". Ha tudná, hogy az énekes foglalta el öt éve..

Mikor beültem a kis kék kocsiba, az járt a fejemben, mennyi minden történt abban az autóban... Végül is, ott, a hátsó ülésen vettem búcsút a szüzességemtől... Mellesleg nem is sejtettem, hogy újra beülök oda, mikor érkezésemkor megláttam a járművet.

Az út különös volt. Indokolatlanul lassan hajtott. Emlékezett, melyik utcában lakom. Mikor a ház elé értünk, beinvitáltam egy kólára, de kis vívódás után nemet mondott. Talán nem is sokkal jobban kellett volna erősködnöm, és bejött volna... de nem jött, és kész. Azóta ezerszer lefuttattam az agyamban a dolgot, és gondoltam át, hogy lehetne máshogy... de sajnos így lett.

24
január
Tovább tart.

Azt hiszem, teljesen felesleges folyamatosan újra meg újra kétségbe esni, mert akármennyire nem beszélünk néha pár napot, utána úgyis újra megkeres. Úgy érzem, szüksége van rám. Jó, nem konkrétan rám, hanem csak valakire, aki igazán figyel rá, odaadó, és bármikor támaszkodhat rá... na meg valaki, akiben megbízik, és ez most mind én vagyok.

Pénteken hazamegyek, mert lesz az a műsor, amin öt éve mindig ott vagyok. Ez az, ami első alkalommal olyan sorsfordító volt, ezután kezdtünk újra beszélgetni, miután először "befejeztük". Most is fellép rajta, egyik éjjel beszélgettünk is róla, ő kérdezte, megyek-e. Nagyon várom, hogy találkozzunk. Gondoltam, utána tölthetnénk együtt egy kis időt, hiszen ahogy magunkat ismerem, utána mindketten hazamennénk, és hajnalig chatelnénk. Gyakorlatilag mindegy, abból a szempontból, hogy beszélgetéssel töltünk időt, mégis számít, hiszen egy személyes beszélgetés sokkal jobb, mint bármilyen internetes. Épp azon gondolkodtam, hogyan hozzam neki ezt fel, mikor ő írt valami nagyon, nagyon meglepőt. A közelmúltban lett egy telke valahol a semmi közepén, egy apró házikóval, épp arról beszélgettünk, amikor ezt írta: "amúgy eljöhetnél valamikor oda". Írtam rá valami elfogadó választ, de azt hiszem, ez teljesen lehetetlen. Ezt azért már mégsem tenném meg a barátommal szemben, nem is tudom, ő hogy gondolta. Azt hiszem, inkább egy kedves kis gesztus volt ez felőle, ő sem gondolta komolyan. Utána én leírtam neki, hogy pénteken tölthetnénk együtt időt, de nem vette észre, mert pont képeket küldözgetett a helyről, és gyorsan eltűntek az üzeneteim a szeme elől. Utána visszatértünk rá, de azt írta, még nem tudja, szerinte sietni fog haza. Ez picit elszomorított, de igazából nincs okom miatta haragudni, vagy bármi.

Ellenben kezdem úgy érezni, végre számítok neki én magam is. Nem csak azt értékeli bennem, hogy valaki meghallgatja, hanem engem magamat is. Ez jött le a meghívásából is, abból is, hogy a pénteki műsort is direkt felhozta, hogy tudja, megyek-e, meg egyik éjjel említette, hogy a Facebookot arra használja csak, hogy nézegeti a számára jelentős emberek adatlapját, és ma kedvelte a borítóképet, amit szombaton raktam ki, esélyesen nem a kezdőlapon jött vele szembe. Ez nagyon lelkesít, ami meg rossz érzés. Ennél szarabb helyzetbe nemigen sodorhattam volna magam...

11
január
Jelenleg.

Mégsem kellett elengednem. Az újév egyik első napján írtam neki, csak megkérdeztem, hogy rendben van-e. Nem volt. Rögtön beszélgetni kezdtünk, mjad eszembe jutott, hogy másnap születésnapja van. Persze, hajnalba nyúlóan beszélgettünk, szóval éjfél után az elsők között tudtam köszönteni. Írtam ilyen általános születésnapi közhelyet, meg írtam azt is, hogy sok jókívánságot tudnék még, hogy kerekebb legyen, de szerintem nincs szüksége rá, meg úgy is tudja. Azt írta, igazából csak arra van szüksége, mást úgy sem kap, szóval megadtam neki. Kicsit sokkolta az egész, mert rengeteget írtam, hogy mi az, amit kívánok neki, és minden egyes rész valami olyan volt, amire valóban vágyott, vagy szüksége volt, akkor is, ha nem mondta még ki. Szóval megint szembesült vele, hogy mennyire ismerem, és azzal is, milyen őszinte, mély jóindulattak fordulok felé.

Azóta sokszor, sokat beszélgettünk, megint reggelekbe nyúlóan, és olykor szomorú, olykor vidám, olykor pedig kicsit kellemetlen témákról. Most már a legmélyebb titkait is megosztja velem, látom, hogy tudja, hogy sok dolog van, amit ki sem kell mondania (vagyis leírnia), akkor is tisztában vagyok vele, és élvezi ezt. Öt éve arról álmodtam, bárcsak ennyire kitárulkozna nekem, és nem is sejtettem, hogy ez meg fog történni, azt meg pláne nem, hogy ilyen helyzetben leszünk. Egyébként most lest az évfordulója annak, hogy először (és lényegében ő utoljára) mondta azt, hogy hagyjuk abba. A legelején volt szinte az egésznek, mégis azt gondolom, az a "szakítás" volt az, ami véglegessé tette, hogy soha nem leszünk egy pár. Most vissza is olvastam a bejegyzésat róla, amiben másoltam is az egész beszélgetést... hát eléggé durva, mert annak ellenére, hogy akkor azt írtam neki, hogy tudom, hogy majd egyszer mosolyogva gondolok vissza erre, még most, öt év múlva is sírtam rajta. Amúgy nagyon kellemetlen volt olvasni, amiket írtam neki, dehát ha egyszer az voltam, ami abban a beszélgetésben ez van...

Egyik éjjel a szexről beszélgettünk. Sok hónap után most először volt lánnyal, most volt már rá kész. Erről mesélt, és hát egy idő után, bármilyen kellemetlen volt, nem bírtam elkerülni, hogy ne írjam, hogy hát igen, nagyon jó volt vele. Szóval ez volt a kellemetlen.

Egyébként megint együtt nézünk sorozatot, meg filmeket, előző éjjel is ezt tettük, és most megint erre készülünk. Kicsit emiatt teljesen úgy érzem magam, mintha két kapcsolatom lenne, egy, ami távkapcsolat, de komoly, meg egy, amiben fizikailag itt vagyok, de lelkileg nem. Borzalmas ebbe belegondolni, leírni meg pláne, meg nem is értem, hogy írhatom a vele való dologra azt, hogy mintha egy párkapcsolat lenne... de valahogy ez az egyszerre indítjuk a filmet, meg hajnali ötkor még incselkedik, és nem hagy lefeküdni aludni, olyan, hiába nem tekint így rám egyáltalán. Vajon meddig élhetek két életet?

30
december
Hányszor kell még elengednem?

Aztán minden nagyon jó volt. Azután a három nap után, amiben sok időt együtt töltöttünk, meg azután a vasárnapi, vonatos találkozás után az elkövetkezendő hetekben szinte folyamatosan beszélgettünk. Filmekről, könyvekről, az akutális életünkről, sokszor reggelekbe nyúlóan. Majdnem olyan volt, mint régen, csak sokkal jobb.. és sokkal rosszabb. Most inkább tekintett egyenrangú partnernek, mint régen, ami miatt élvezetesebb, felemelőbb volt az egész, viszont most ezeken az éjszakákon egy ágyban feküdtem, aminek a másik oldalán a párom horkolt. Rosszul és ireztem magam tőle, meg nem is, mert nagyon sokat javított a kedvemen. Én is megosztottam vele minden problémámat, és nagyon jól kezelte, meg ő is megosztott velem mindent, továbbra is volt szó a volt barátnőjéről, de nem olyan sok, mint régebben.

Az egyik beszélgetésben megkérdeztem, a barátjának tart-e. Rögtön terelt, nem akart erről beszélni, hogy ne bántson meg a válasszal, nem tudta, hogy mi motiválta ezt a kérdésemet. Történetesen egyébként az, hogy valakinek akartam mondani rá, hogy a barátom, de nem tudtam, ezért elgondolkodtam a helyzeten. Végül megérttettem vele ezt, és elfogadta, de előtte még kérdezte, miért kérdezek olyat, amiről tudom, hogy rosszul fog esni a válasz. Elmondtam, hogy nem esett rosszul, és ugyan nem hitte el, de az igazság az, hogy tényleg nem, mert nekem nem kellenek ilyen definíciók, anélkül is rettenetesen élveztem az ismeretségünk aktuális formáját. Amúgy nagyon kedves dolgokat írt, hogy sokkal többet teszek érte, mint a barátai, és nekem jól esett, hogy ezt észreveszi, és meg is köszönte.

Aztán, majdnem napra pontosan két hónappal aután, hogy újra beszélni kezdtünk, épp nagyjából két olyan hét után, amikor minden egyes nap beszéltünk, és én pont vidéken voltam a családomnál, a barátom telefonban nagyon összeveszett velem. Miatta. Féltékeny volt rá, nagyon. Veszekedtünk vagy 20 percet, végül abban maradtunk, hogy másnap, mikor visszamegyek hozzá Pestre, majd szemtől szemben megbeszéljük, mert én nagyon utálom, hogy ő mindenen csak akkor tud veszekedni, ha nem vagyok ott, és nem kell a szemembe néznie közben. Ezt elmeséltem az énekesnek is, és talán ez rontott el mindent. Aznap éjjel úgy mentem aludni, hogy szinte biztos voltam benne, hogy másnap beszélünk róla, szakítunk, és én újra szabad leszek. Nem történt meg, ő sem hozta szóba, én sem, szóval azóta is hallgatunk a dologról. Egyébként megértem teljesen, hogy zavarja, engem is nagyon zavarna fordított esetben. Ugyanakkor bánt, hogy csak akkor jelezte ezt, mikor már ennyire elmérgesedett, hiszen én mindig adtam neki lehetőséget rá. Nem akartam bántani, de világos, hogy nem tudom nem megtenni, ami rossz, de sajnos túl gyenge vagyok nem így tenni.

Azóta viszont szépen lassan eltávolodtunk egymástól. Elég régóta nem beszélgettünk igazán jót, most napok óta egyáltalán sehogy sem. Belül remélem, hogy csak túlizgulom, nincs vége, hiszen most annyira jó volt a kapcsolatunk, szinte boldog voltam. Jól éreztem magam, mert a társasága örömöt okozott, és újra motivált engem, hogy olyan időtöltések után nézzek, amik valamivel többé tesznek, például "együtt" néztünk néhány nagyszerű filmet. Talán ez is bántotta a barátomat benne, hogy látta, hogy kivirultam, mióta beszélgetek vele. Nagyon félek viszont, hogy ez megint egyfajta búcsú, megint el kell engednem. Biztos vagyok benne, hogy belül most sem fogom tudni elhinni, hogy ez végleges, csak azt nem tudom, mire várok még. Hogyan lehetne egyértelműbb, hogy nem kellek neki?

29
november
Vonatok jönnek, vonatok mennek...

Se szombat este, se vasárnap reggel. Egy üzenet várt tőle, mikor vasárnap felébredtem, megkérdezte, mikor indulok vissza Pestre. Írtam neki, hogy még nem tudom, majd megbeszéltünk egy időpontot. Úgy oldottuk meg, hogy én elutaztam addig a nagyobb városig, ahol át szoktam szállni a pesti buszokra vagy vonatokra, és ott találkoztunk, mert ez a vonal pont azzal a várossal kötötte össze Pestet vasúttal, ahol ő tanul. Így nekem egyébként azzal a vonattal kellett volna továbbmennem, amivel ő érkezett, de pont úgy értem oda, hogy nem tudtam, ezért várnom kellett egy órát. Neki 25 perccel később ment a legközelebbi vonata vissza. Mivel nem volt kedve a váróteremben ülni, elmentünk egy presszóba, meghívott egy forrócsokira. Beszélgettünk, megint jó volt, mert végig mosolygott. Most is csipkelődtünk, be-beszólogattunk egymásnak, de most csak finoman, játékosan, tényleg semmi bántó nem volt benne. Közben eltelt annyi idő, hogy lekéste a vonatát, de ez láthatóan nem zavarta, sőt, mondta, hogy semmi dolga, ráér. Mikor visszaértünk a vasútállomásra, pont láttuk elmenni az én vonatomat is, amit szintén feltűnően nem bánt, így megint volt 25 percünk az ő következő vonatáig. Erre már felszállt, visszamosolygott, majd elrobogott a távolba, én meg csak néztem utána, még nem múlt el maradéktalanul a mosolyának viszonzása az arcomról, és arra gondoltam, mennyire szeretem, mennyire jó vele időt tölteni, és mennyire kilátástalan a helyzet, azt sem tudom, mikor láthatom újra.

Beszélgetés közben éreztem meg valamit vele kapcsolatban: azt hiszem, tisztában van vele, hogy nagyon fontos nekem, és ezért rengeteg figyelmet szentelek neki. Azt nem gondolom, hogy tudja, mennyire komoly a helyzet, de érzékelt valamit belőle. Egyébként végre elkezdett máshogy is komolyan venni, múltkor tőlem kért filmajánlást, és sikerült olyat mutatni neki, ami lenyűgözte. Annyira szeretném jól kiadni magamból ezt a rengeteg, határtalan, nyomasztó érzést, de nem megy...

25
november
-

Eltelt egy hét az utolsó találkozásunk óta. Azóta szinte folyamatosan beszélgettünk egymással Facebookon, és megbeszéltük, hogy ma este találkozunk, mert Erzsi nála hagyta a sapkáját, és vissza kell adnia. Így én hazamegyek a családomhoz, és mikor ő ott jár egy ismerősénél, majd összefutunk. Reggel viszont írt, hogy lehet, hogy csak vasárnap délelőtt lesz belőle, ha még otthon leszek, mert van egy kis dolga, és talán este találkozója egy lánnyal. Ennek részben örülök, mert jót tesz az önképének, ha vannak lányok, akik nem utasítják el, de baromi féltékeny is vagyok rá, meg ott van még ez a borzasztó gondolat, ami miatt dühös is vagyok magamra, de csak előbukkan... Ha este találkozunk, talán elmehetünk sétálni, nem csak ideadja a sapkát, és talán lehet is köztünk valami... Ez van bennem, legbelül, hogy vágyom, hogy úgy közeledjen hozzám, mint rég, és nem is utasítanám vissza. Marcangol a bűntudat amiatt, hogy gyakorlatilag csak az választ el attól, hogy megcsaljam a barátomat, hogy ő nem közeledik. Álmomban pedig megint megtörtént, és a legrosszabb, hogy kiválóan éreztem magam miatta.

Összefoglalva, boldoggá tesz ugyan, hogy újra beszélünk, de lassan kezd felemészteni ez az újra átható viszonzatlan szerelem, és úgy érzem, beleőrülök a helyzetbe.

19
november
A káposzta is jóllakott, a kecske is megmaradt, vagy mi...

Pár perce ébresztett fel kedves hangon. Felültem az ágyban, álmosan, majd picit megborzongtam a hideg miatt, ami a testmeleg álom után mindig elérkezik, ha felkelek. Nyújtóztam egyet, majd magamrahúztam a sárga, bolyhos takarót, és a mozdulatra megint megéreztem az illatát, amit régen annyi ideig idéztem fel újra meg újra a sárga pólóját az arcomhoz szorítva. Próbáltam még egy kicsit távolmaradni a kemény valóságtól, és engedni az émelyítő érzésnek, hagyni, hogy még kicsit átlebegjen rajtam az elmúlt napok szelleme, hiszen tudtam, hogy hamarosan búcsút kell vennem, és visszatérnem a valóságba. Mikor a szoba ajtajából visszanézett, még tudtam egy olyan igazán átérzett, meleg mosolyt küldeni neki, aztán nem volt több pillanat, felkeltem, és elengedtem az egészet. Különös szombat reggel volt.

Most vasárnap van, különös vasárnap. Itthon ülök az ágyamban, egy kiscicával a pulcsim alatt, aki a mellkasomat melegíti és kényeztet a dorombolásával, mégis minden hideg körülöttem, és fájdalmasan igazi. Nem tudom kiverni a fejemből a szerda este és szombat reggel közötti pillanattömkelegeket, amik csak úgy újra és újra, változatos sorrendben átvillannak az agyamon. Néha átgondolom őket, az elejétől a végéig, majd újra elveszek köztük. Azért fel tudom idézni a dolgot, valahogy így nézhettek ki:

Szerda délután felültem az egyik munkatársammal a vonatra, amiről abban a városban szálltunk le, ahol ő él. A vasútállomásról kicsit bonyolultan jutottunk el a szállásra, amiben az ő segítségét is igénybe vettük Facebookon keresztül. Érkezésünk után Erzsivel (nevezzük így a kolléganőmet) felbontottuk a másfél literes bort, amit vettünk, hogy elfogyasszuk az este, de én csak egy pohárral ittam, mert tudtam, hogy miután véget ér az órája, az énekessel fogok találkozni. Fél 11-kor érkezett a szállásunkhoz, ahová nem mertem behívni, mert nem olyan körülmények voltak, meg amúgy is úgy gondoltam, kettesben akar találkozni, nem egy idegen előtt beszélgetni. Sétálni mentünk, majd felültünk egy buszra, bementünk a belvárosba. Körbejártunk kicsit, megmutatott sok dolgot, majd beültünk egy kajáldába. Utána indultunk vissza a szállásunkra, de mivel már nem jártak buszok, le kellett sétálnunk azt a nagyjából 4 kilométert. 1 óra körül értünk vissza. A kettesben töltött órák csodásak és változatosak voltak. Beszélgettünk átlagos, hétköznapi dolgokról, beszélgettünk az én problémáimról, beszélgettünk az ő problémájáról, az exbarátnőjéről, a lelki állapotáról, viccelődünk is sokat egymással, nevettünk, néha csak hallgattunk, csendben sétáltunk egymás mellett. Talán al álmomon felbuzdulva, de kicsit tartottam attól, hogy akar valamit tőlem, ezért egész este figyeltem a jeleket. Volt egy pillanat, mikor a nagy, gyönyörű folyó mellett álltunk a szemerkélő esőben (végig csepegett), hallgattuk a város csendjét. Ha bármit akart volna, ez lett volna A pillanat. Amikor itt sem közeledett, rájöttem, hogy tényleg csak beszélgetni szeretne velem. Egy részem fellélegzett, egy másiknak kicsit rosszul esett. Valahol belül jó lett volna tudni, hogy még legalább egy kicsit nőként tekint rám.
A szállásunkon hagyta a táskáját, amíg sétálni voltunk, mikor visszaérkeztünk, gondoltam, kihozom neki, de valahogy úgy alakult, hogy bejött velünk (Erzsi jött ki, nyitott ajtót). Megkínáltam a borunkból, beültünk a konyhába. Beszélgetni kezdtünk hárman, rengeteget nevettünk, nagyon jól éreztük magunkat, elszopogattuk a bort. Itt tényleg végig csak jókedvű, vicces dolgokról volt szó, és nagyon jó volt látni, hogy szinte abba sem tudta hagyni a mosolygást. Közben volt szó arról, hogy másnap este főzni fogok Erzsinek, és egy üveg jó bor ajánlatával valahogy oda juttatta a beszélgetést, hogy ő is jön majd. Mikor elérkezett az idő, hogy haza induljon, én vele mentem, mert még korábban, viccből azt mondtam, hazakísérem, csak ő komolyan vette, Mondta ugyan, hogy nem muszáj, de tartani akartam a szavam, meg is tettem. Nem volt nagy búcsúzkodás, hiszen tudtok, hogy este találkozunk. Negyed négykor értem vissza a szállásunkra.

Másnap ebédszünetben kiraktam egy képet a Messenger Napom funkciójához, amire hamarosan írt üzenetet, hogy pár perce sétált el a hely mellett, ahol vagyunk. Kicsit később jött visszafelé, és egy félórát eltöltött velünk, viccelődve, nevetgélve, közben pedig megbeszéltük az estét. 8 körül érkezett, nagynehezen becsempésztük. Hozta a bort, és mi is vettünk egy olyat, amilyet előző éjjel fogyasztottunk. Felbontottuk őket, beszélgettünk, és telt az este. A nagy nevetgélés, viccelődés közepette egyszer csak történt valami: felnéztem, és realizáltam a helyzetet. Soha nem gondoltam volna, hogy 5 évvel az ismerkedésünk után egy konyhában állok majd, és rá (is) főzök. Persze, ez a tény kicsit megdöbbentőbb kontextuson kívül, mert úgy, hogy ott volt Erzsi is, meg amilyen viszonyban vagyunk most, ez nem is annyira durva. A vacsora remekül sikerült, jó volt látni, milyen szívesen eszi. Utána beültünk a nappaliba, és játszottunk egy remek asszociációs játékot, Dixitet. Ekkor volt az, hogy egy kicsit túllépte a határokat. Már előző éjjel kezdődött az egymás kárára való viccelődés, amit akkor még mindannyian élveztünk, ezen az estén viszont ő egy kicsit túlzásba esett irányomba, és kezdett nagyon nehezemre esni nevetni a dolgokon. Azért eltelt az éjszaka, megint hazakísértem. Mondta, hogy pénteken megy majd haza, szóval most találkozunk utoljára. Azt gondoltam, hogy majd a búcsúzáskor legalább lesz alkalmunk úgy kettesben néhány érzelmesebb, komolyabb szót váltani, hiszen Facebookon az elmúlt egy hónapban sokat beszélgettünk így, talán ezért is kérte, hogy találkozzunk, és szerda este óta igaz, sokat voltunk együtt, de nem volt olyan a helyzet, hogy erre lett volna alkalmunk. Mivel a búcsú gyors, egyszerű, köznapi volt, kicsit szomorúan vettem az irányt a szállásunk felé az után a két puszi után. Fél 4 körül értem vissza.

Másnap napközben megint arra járt, ahol mi voltunk, beültünk együtt enni, utána ment is. Arra készültünk Erzsivel, hogy megint veszünk egy olyan bort (nem alkoholizmus, de na, ne törjük már meg a hagyományt), és munka után megesszük az előző napi maradékot, borozunk, lelkizünk. Én kicsit szomorú voltam amiatt, amilyen érzést az előző éjjel hagyott (a túl sok, túl erős beszólása miatt is, meg az érzelemmentes búcsú miatt is, meg a hiányolt hálanyilvánítás miatt is). Már a munkából a szállásra tartottunk, mikor 17:45 körül jött tőle üzenet: nem megy haza aznap, majd szombat reggel. Rögtön gondoltam, miért írja, és meghívtam magunkhoz, de ő felvetette, hogy menjünk mi át hozzá, hiszen a lakótársai elmentek már mind haza, mindegy, hol vagyunk. Igaza volt, meg könnyebb is volt átmenni, mint rejtegetni őt. Hazamentünk, fogtuk a kaját meg a bort, és átmentünk. Megvacsoráztunk, beszélgettünk, megnéztük a lakást, a szobáját. Egy József Attila kötet volt az asztalán több másik könyv között, és egy-két helyen könyvjelzőként szolháló papírfecnik voltak. Kinyitottam az egyiknél, és pont az én kedvenc József Attila versemet, az Ódát jelölte. Megkérdeztem egyébként, miért nem ment haza, és nem tudta megondokolni, meg kiderült, hogy reggek időre kell otthon lennie, tehát egy biztos: a mi társaságunk miatt maradt.
Később Activityztünk, azt is én nyertem, mint az előző éjjeli 4 Dixitből hármat. Azt meg is tudtam magyarázni: én ismertem Erzsit és őt is, míg őt csak engem, így nekem könnyebb volt kitalálni, mikor ki melyik lapot rakta, összesen kb kétszer tévedtem csak. Utána játszottunk csak a saját szótakoztatásunkra Activityt, egymás feladványait mutogattuk. Itt is sokat nevettünk, jól szórakoztunk, bár a vicceivel megint kicsit sokat bántott. Fél öt felé ő már nagyon álmos volt, mi is idejét éreztük lefeküdni, és az ajánlatára igent mondva megállapodtunk abban, nála alszunk. Nekünk Erzsivel a napaliban ágyaztunk meg a nagyra kihúzható kanapén, és mivel kevés takaró volt ott, én az övét kaptam. Nem tudtam könnyen elaludni, még ötkor, mikor kimentem mosdóba, láttam, hogy még ő is ébren van. Őszintén, kicsit reméltem, hogy mikor látja, hogy én is, áthív a szobájába. Undorító, de nem is csak azért, hogy beszélgessünk. Nem tette meg, így elaludtam, és reggel ő ébresztett minket. Ez van.

Azóta kicsit beszéltünk Facebookon, este azt írta, megint sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, de nem engedett a dologról beszélgetni. Már egy ideje amúgy nem is beszélgetünk ezekről, mert megint elutasító az én véleményemmel, tanácsaimmal szemben, nem úgy, mint október közepén, mikor beszélgetni kezdtünk. Azért az a "megint" szó annyiból jó volt, hogy ez azt jelenti, a napokban, velünk jobb volt neki.

Szóval, sem a barátomat, sem magamat nem csaltam meg... csak lélekben. Tegnap egész este nagyon szomorú voltam, és most is az vagyok, egy hatalmas érzelmi krízis ez az egész nekem. Most már tudom, hogy engem sosem tudna szeretni és elfogadni, nem csak most, de 10, 20, 100 év múlva sem, de én még mindig vágyok rá. Van ez a feltétlen szeretet, amit nem tudok uralni, ami miatt eltűnhet akár évekre is, mikor visszajön, mindig rögtön ő lesz nekem az első, és félek, hogy ez fel fog emészteni. Közben pedig attól is félek, hogy egyszer nem fog visszajönni...

15
november
Őt, vagy magamat?

5. Ennyi éve ismerem őt, (majdnem) napra pontosan (mivel elmúlt már éjfél). Ez negyede az eddigi életemnek. Visszagondolva, úgy látom, tudni nem tudtam, sejteni sem sejtettem, de valahol legbelül éreztem, hogy nagyon fontos lesz, hiszen már az első találkozások egyike után írtam ide róla, rengeteget. Azt hiszem, a bejegyzés megírása után azokat fogom olvasgatni. Annak ellenére viszont, hogy hiszem, hogy éreztem, hogy sokat fog számítani, a legmerészebb álmaimban sem hittem, hogy ennyire gyökeresen meghatározza azt a fél évtizedet, ami eltelt azóta, és azt sem mertem elképzelni sem, hogy most ezt a bejegyzést fogom írni miatta, úgy, hogy pár perce fejeztem be a beszélgetést vele. Hogy jutottunk ide?

Október közepe táján, mikor újrakezdtük a beszélgetést, hittem, hogy csak fellángolás lesz, pár átlelkizett este után, mikor megkapta, amire szüksége volt, majd megint eltávolodik. Nem így történt. Már közel egy hónapja rendszeresen beszélgetünk, az utóbbi időben olyan intenzíven, hogy az már szinte folyamatos. Ez a rengeteg beszélgetés pedig inkább az ő kezdeményezése, mint az enyém. Szeretném ugyanezt írni az igényre is, de úgy érzem, abban vezetek én. Persze, igyekszem ezt nem éreztetni, szerintem jól megy, de tudom, hogy nekem ő sokkal fontosabb. Azt hiszem, az elmúlt öt évben nekem ő akkor, mikor legkevésbé érdekelt, fontosabb volt nekem, mint én neki, amikor a legjobban érdekeltem őt. Ez egy borzasztóan torz kapcsolat, amire sosem vágytam, de már nem tehetek ellene semmit.

A beszélgetések eleinte csak az exbarátnőjéről szóltak, és nagyon szomorúak voltak, de mostanra megváltoztak. Sokat beszélgetünk csak úgy a világ dolgairól, és rengeteg téren kitárulkozunk egymásnak. Egy darabig tehát tartottam magam ahhoz, hogy ne foglalkozzunk velem, mert neki nem volt rá szüksége, de már igényli.

Egyik este, pár napja épp beszélgettünk, amikor megkérdezte: és te hogy vagy? nem vagy magányos?
A kérdése szívenütött, nem is nagyon tudtam rá értelmesen reagálni. Azt írta, azért kérdezi, mert úgy érzi, az vagyok. Akkor döbbentem rá, hogy abszolút igaza van, az vagyok, csak valahogy sikerült elfeledtetnem magammal. Nem arról van szó, hogy egyedül lennék, de társaságban magányosnak lenni talán rosszabb is, mint egyedül. Meglepett, hogy ő ezt le tudta szűrni a beszélgetéseinkből, pedig én sem vettem észre, ezek szerint figyel rám.

Van egy másik fontos dolog: 13 óra múlva felülök egy vonatra, ami a városba tart, ahol ő egyetemre jár. Munkaügyben megyek 3 napra. Mikor megtudtam, gondoltam, megkérdezem, akar-e találkozni, de aztán nem tettem, mert kellemetlen lett volna, ha ő nem igényli, és visszautasítja, esetleg elronthatta volna a beszélgetést. Azért megemlítettem, hogy megyek oda, mert szóba jött, kérdezett is róla kicsit, de csak pár nap múlva, egy teljesen más beszélgetés közepén írta, hogy mikor megyek, találkozhatnánk, ha van kedvem. Pár nappal később ő hozta fel újra, amiből úgy éreztem, várja. Most, hogy már kevés idő van addig, sokat beszéltünk a dologról többek közt arról is volt szó, hogy melyik nap lenne jó. Úgy tűnt, az első ott töltött estém nem megfelelő, kérdeztem, mehet-e a második, amikor is írt valami különöset: neki nincs türelme addig várni. Baromi jól esett, és meg is lepett a mondat. Izgatottan várom a találkozást. Kicsit azért nehéz... A barátom tudja, hogy néha beszélünk, azt nem, hogy mennyit, és nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy találkozok is vele, hiszen érthetően nagyon féltékeny. Másrészt nem tudom, mire számítsak. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy most nem tekint nőnek, és semmit nem akar tőlem, és még ma este is beszélgettünk arról, érzelmileg mennyire megviseli őt a barátnőjének hiánya, de mégis volt egy-két megjegyzése, amit úgy éreztem, értelmezhetem annak, hogy érdeklem úgy is... Igazából pedig lehet, hogy csak beleláttam, mert akartam. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy találkoztam vele, és megcsókolt. Sírtam, és csak annyi járt a fejemben: ha visszacsókolok, a barátomat csalom meg, ha nem, magamat. Azóta rengeteget gondolok erre. Nem tudom, mit tennék, nem tudom, melyik tudattal élnék könnyebben, ezért nagyon remélem, hogy nem kerülök ebbe a helyzetbe, egy részem mégis sóvárog érte. Nincs is helyes döntés. Ő vagy én? Megcsalás, vagy megcsalás? Őt, vagy magamat? Senkit sem szabadna...

Tegnap este kicsit megbántott az őszinteségével, de túltettem magam rajta, nagyon aranyosan, őszintén kért bocsánatot, és fejezte ki a háláját azért, amit érte teszek. Nagyon nehéz a helyzet, érzem, hogy részben szükségem van rá, hogy beszélgessek vele, és nem tudnék lemondani róla magamtól, részben pedig félek, hogy ez örökre életem zsákutcája marad, és ha nem tudok kilépni belőle, maradandóan megsebez.

Egyik este gondoltam, nosztalgiázok, beírok random szavakat a beszélgetésünk keresőjébe, és olvasom a sokéves szövegeket, de azt kellett tapasztalnom, nincsenek meg. Biztos, mert sok szép részre szó szerint emlékszem, és hiába írtam be, nem jött elő találatként semmi. Talán ezt értelmezhetném úgy, mint egy jel, ami azt hivatott tudatosítani, hogy az a korszak, amikor mi úgy voltunk, lezárult. Nem akarom.

Sosem volt még olyan nehéz összeegyeztetnem a múltat a jelennel, mint most...

 

Ja, életem poénja, az öt évvel ezelőtti önmagam írta: "a suli jól megy, a törivel küszködök, dehát ha a volt osztályfőnököm nem tudta megszerettetni velem, akkor senki...". Jelenleg történelem szakon tanulok egyetemen... :D