Szösszenetek egy átlagostól a többinek.

Az életben alakulnak úgy dolgok,ahogy nem szeretnénk... Az a mondat ami egykor mindent megváltoztatott.

11
január
Jelenleg.

Mégsem kellett elengednem. Az újév egyik első napján írtam neki, csak megkérdeztem, hogy rendben van-e. Nem volt. Rögtön beszélgetni kezdtünk, mjad eszembe jutott, hogy másnap születésnapja van. Persze, hajnalba nyúlóan beszélgettünk, szóval éjfél után az elsők között tudtam köszönteni. Írtam ilyen általános születésnapi közhelyet, meg írtam azt is, hogy sok jókívánságot tudnék még, hogy kerekebb legyen, de szerintem nincs szüksége rá, meg úgy is tudja. Azt írta, igazából csak arra van szüksége, mást úgy sem kap, szóval megadtam neki. Kicsit sokkolta az egész, mert rengeteget írtam, hogy mi az, amit kívánok neki, és minden egyes rész valami olyan volt, amire valóban vágyott, vagy szüksége volt, akkor is, ha nem mondta még ki. Szóval megint szembesült vele, hogy mennyire ismerem, és azzal is, milyen őszinte, mély jóindulattak fordulok felé.

Azóta sokszor, sokat beszélgettünk, megint reggelekbe nyúlóan, és olykor szomorú, olykor vidám, olykor pedig kicsit kellemetlen témákról. Most már a legmélyebb titkait is megosztja velem, látom, hogy tudja, hogy sok dolog van, amit ki sem kell mondania (vagyis leírnia), akkor is tisztában vagyok vele, és élvezi ezt. Öt éve arról álmodtam, bárcsak ennyire kitárulkozna nekem, és nem is sejtettem, hogy ez meg fog történni, azt meg pláne nem, hogy ilyen helyzetben leszünk. Egyébként most lest az évfordulója annak, hogy először (és lényegében ő utoljára) mondta azt, hogy hagyjuk abba. A legelején volt szinte az egésznek, mégis azt gondolom, az a "szakítás" volt az, ami véglegessé tette, hogy soha nem leszünk egy pár. Most vissza is olvastam a bejegyzésat róla, amiben másoltam is az egész beszélgetést... hát eléggé durva, mert annak ellenére, hogy akkor azt írtam neki, hogy tudom, hogy majd egyszer mosolyogva gondolok vissza erre, még most, öt év múlva is sírtam rajta. Amúgy nagyon kellemetlen volt olvasni, amiket írtam neki, dehát ha egyszer az voltam, ami abban a beszélgetésben ez van...

Egyik éjjel a szexről beszélgettünk. Sok hónap után most először volt lánnyal, most volt már rá kész. Erről mesélt, és hát egy idő után, bármilyen kellemetlen volt, nem bírtam elkerülni, hogy ne írjam, hogy hát igen, nagyon jó volt vele. Szóval ez volt a kellemetlen.

Egyébként megint együtt nézünk sorozatot, meg filmeket, előző éjjel is ezt tettük, és most megint erre készülünk. Kicsit emiatt teljesen úgy érzem magam, mintha két kapcsolatom lenne, egy, ami távkapcsolat, de komoly, meg egy, amiben fizikailag itt vagyok, de lelkileg nem. Borzalmas ebbe belegondolni, leírni meg pláne, meg nem is értem, hogy írhatom a vele való dologra azt, hogy mintha egy párkapcsolat lenne... de valahogy ez az egyszerre indítjuk a filmet, meg hajnali ötkor még incselkedik, és nem hagy lefeküdni aludni, olyan, hiába nem tekint így rám egyáltalán. Vajon meddig élhetek két életet?

30
december
Hányszor kell még elengednem?

Aztán minden nagyon jó volt. Azután a három nap után, amiben sok időt együtt töltöttünk, meg azután a vasárnapi, vonatos találkozás után az elkövetkezendő hetekben szinte folyamatosan beszélgettünk. Filmekről, könyvekről, az akutális életünkről, sokszor reggelekbe nyúlóan. Majdnem olyan volt, mint régen, csak sokkal jobb.. és sokkal rosszabb. Most inkább tekintett egyenrangú partnernek, mint régen, ami miatt élvezetesebb, felemelőbb volt az egész, viszont most ezeken az éjszakákon egy ágyban feküdtem, aminek a másik oldalán a párom horkolt. Rosszul és ireztem magam tőle, meg nem is, mert nagyon sokat javított a kedvemen. Én is megosztottam vele minden problémámat, és nagyon jól kezelte, meg ő is megosztott velem mindent, továbbra is volt szó a volt barátnőjéről, de nem olyan sok, mint régebben.

Az egyik beszélgetésben megkérdeztem, a barátjának tart-e. Rögtön terelt, nem akart erről beszélni, hogy ne bántson meg a válasszal, nem tudta, hogy mi motiválta ezt a kérdésemet. Történetesen egyébként az, hogy valakinek akartam mondani rá, hogy a barátom, de nem tudtam, ezért elgondolkodtam a helyzeten. Végül megérttettem vele ezt, és elfogadta, de előtte még kérdezte, miért kérdezek olyat, amiről tudom, hogy rosszul fog esni a válasz. Elmondtam, hogy nem esett rosszul, és ugyan nem hitte el, de az igazság az, hogy tényleg nem, mert nekem nem kellenek ilyen definíciók, anélkül is rettenetesen élveztem az ismeretségünk aktuális formáját. Amúgy nagyon kedves dolgokat írt, hogy sokkal többet teszek érte, mint a barátai, és nekem jól esett, hogy ezt észreveszi, és meg is köszönte.

Aztán, majdnem napra pontosan két hónappal aután, hogy újra beszélni kezdtünk, épp nagyjából két olyan hét után, amikor minden egyes nap beszéltünk, és én pont vidéken voltam a családomnál, a barátom telefonban nagyon összeveszett velem. Miatta. Féltékeny volt rá, nagyon. Veszekedtünk vagy 20 percet, végül abban maradtunk, hogy másnap, mikor visszamegyek hozzá Pestre, majd szemtől szemben megbeszéljük, mert én nagyon utálom, hogy ő mindenen csak akkor tud veszekedni, ha nem vagyok ott, és nem kell a szemembe néznie közben. Ezt elmeséltem az énekesnek is, és talán ez rontott el mindent. Aznap éjjel úgy mentem aludni, hogy szinte biztos voltam benne, hogy másnap beszélünk róla, szakítunk, és én újra szabad leszek. Nem történt meg, ő sem hozta szóba, én sem, szóval azóta is hallgatunk a dologról. Egyébként megértem teljesen, hogy zavarja, engem is nagyon zavarna fordított esetben. Ugyanakkor bánt, hogy csak akkor jelezte ezt, mikor már ennyire elmérgesedett, hiszen én mindig adtam neki lehetőséget rá. Nem akartam bántani, de világos, hogy nem tudom nem megtenni, ami rossz, de sajnos túl gyenge vagyok nem így tenni.

Azóta viszont szépen lassan eltávolodtunk egymástól. Elég régóta nem beszélgettünk igazán jót, most napok óta egyáltalán sehogy sem. Belül remélem, hogy csak túlizgulom, nincs vége, hiszen most annyira jó volt a kapcsolatunk, szinte boldog voltam. Jól éreztem magam, mert a társasága örömöt okozott, és újra motivált engem, hogy olyan időtöltések után nézzek, amik valamivel többé tesznek, például "együtt" néztünk néhány nagyszerű filmet. Talán ez is bántotta a barátomat benne, hogy látta, hogy kivirultam, mióta beszélgetek vele. Nagyon félek viszont, hogy ez megint egyfajta búcsú, megint el kell engednem. Biztos vagyok benne, hogy belül most sem fogom tudni elhinni, hogy ez végleges, csak azt nem tudom, mire várok még. Hogyan lehetne egyértelműbb, hogy nem kellek neki?

29
november
Vonatok jönnek, vonatok mennek...

Se szombat este, se vasárnap reggel. Egy üzenet várt tőle, mikor vasárnap felébredtem, megkérdezte, mikor indulok vissza Pestre. Írtam neki, hogy még nem tudom, majd megbeszéltünk egy időpontot. Úgy oldottuk meg, hogy én elutaztam addig a nagyobb városig, ahol át szoktam szállni a pesti buszokra vagy vonatokra, és ott találkoztunk, mert ez a vonal pont azzal a várossal kötötte össze Pestet vasúttal, ahol ő tanul. Így nekem egyébként azzal a vonattal kellett volna továbbmennem, amivel ő érkezett, de pont úgy értem oda, hogy nem tudtam, ezért várnom kellett egy órát. Neki 25 perccel később ment a legközelebbi vonata vissza. Mivel nem volt kedve a váróteremben ülni, elmentünk egy presszóba, meghívott egy forrócsokira. Beszélgettünk, megint jó volt, mert végig mosolygott. Most is csipkelődtünk, be-beszólogattunk egymásnak, de most csak finoman, játékosan, tényleg semmi bántó nem volt benne. Közben eltelt annyi idő, hogy lekéste a vonatát, de ez láthatóan nem zavarta, sőt, mondta, hogy semmi dolga, ráér. Mikor visszaértünk a vasútállomásra, pont láttuk elmenni az én vonatomat is, amit szintén feltűnően nem bánt, így megint volt 25 percünk az ő következő vonatáig. Erre már felszállt, visszamosolygott, majd elrobogott a távolba, én meg csak néztem utána, még nem múlt el maradéktalanul a mosolyának viszonzása az arcomról, és arra gondoltam, mennyire szeretem, mennyire jó vele időt tölteni, és mennyire kilátástalan a helyzet, azt sem tudom, mikor láthatom újra.

Beszélgetés közben éreztem meg valamit vele kapcsolatban: azt hiszem, tisztában van vele, hogy nagyon fontos nekem, és ezért rengeteg figyelmet szentelek neki. Azt nem gondolom, hogy tudja, mennyire komoly a helyzet, de érzékelt valamit belőle. Egyébként végre elkezdett máshogy is komolyan venni, múltkor tőlem kért filmajánlást, és sikerült olyat mutatni neki, ami lenyűgözte. Annyira szeretném jól kiadni magamból ezt a rengeteg, határtalan, nyomasztó érzést, de nem megy...

25
november
-

Eltelt egy hét az utolsó találkozásunk óta. Azóta szinte folyamatosan beszélgettünk egymással Facebookon, és megbeszéltük, hogy ma este találkozunk, mert Erzsi nála hagyta a sapkáját, és vissza kell adnia. Így én hazamegyek a családomhoz, és mikor ő ott jár egy ismerősénél, majd összefutunk. Reggel viszont írt, hogy lehet, hogy csak vasárnap délelőtt lesz belőle, ha még otthon leszek, mert van egy kis dolga, és talán este találkozója egy lánnyal. Ennek részben örülök, mert jót tesz az önképének, ha vannak lányok, akik nem utasítják el, de baromi féltékeny is vagyok rá, meg ott van még ez a borzasztó gondolat, ami miatt dühös is vagyok magamra, de csak előbukkan... Ha este találkozunk, talán elmehetünk sétálni, nem csak ideadja a sapkát, és talán lehet is köztünk valami... Ez van bennem, legbelül, hogy vágyom, hogy úgy közeledjen hozzám, mint rég, és nem is utasítanám vissza. Marcangol a bűntudat amiatt, hogy gyakorlatilag csak az választ el attól, hogy megcsaljam a barátomat, hogy ő nem közeledik. Álmomban pedig megint megtörtént, és a legrosszabb, hogy kiválóan éreztem magam miatta.

Összefoglalva, boldoggá tesz ugyan, hogy újra beszélünk, de lassan kezd felemészteni ez az újra átható viszonzatlan szerelem, és úgy érzem, beleőrülök a helyzetbe.

19
november
A káposzta is jóllakott, a kecske is megmaradt, vagy mi...

Pár perce ébresztett fel kedves hangon. Felültem az ágyban, álmosan, majd picit megborzongtam a hideg miatt, ami a testmeleg álom után mindig elérkezik, ha felkelek. Nyújtóztam egyet, majd magamrahúztam a sárga, bolyhos takarót, és a mozdulatra megint megéreztem az illatát, amit régen annyi ideig idéztem fel újra meg újra a sárga pólóját az arcomhoz szorítva. Próbáltam még egy kicsit távolmaradni a kemény valóságtól, és engedni az émelyítő érzésnek, hagyni, hogy még kicsit átlebegjen rajtam az elmúlt napok szelleme, hiszen tudtam, hogy hamarosan búcsút kell vennem, és visszatérnem a valóságba. Mikor a szoba ajtajából visszanézett, még tudtam egy olyan igazán átérzett, meleg mosolyt küldeni neki, aztán nem volt több pillanat, felkeltem, és elengedtem az egészet. Különös szombat reggel volt.

Most vasárnap van, különös vasárnap. Itthon ülök az ágyamban, egy kiscicával a pulcsim alatt, aki a mellkasomat melegíti és kényeztet a dorombolásával, mégis minden hideg körülöttem, és fájdalmasan igazi. Nem tudom kiverni a fejemből a szerda este és szombat reggel közötti pillanattömkelegeket, amik csak úgy újra és újra, változatos sorrendben átvillannak az agyamon. Néha átgondolom őket, az elejétől a végéig, majd újra elveszek köztük. Azért fel tudom idézni a dolgot, valahogy így nézhettek ki:

Szerda délután felültem az egyik munkatársammal a vonatra, amiről abban a városban szálltunk le, ahol ő él. A vasútállomásról kicsit bonyolultan jutottunk el a szállásra, amiben az ő segítségét is igénybe vettük Facebookon keresztül. Érkezésünk után Erzsivel (nevezzük így a kolléganőmet) felbontottuk a másfél literes bort, amit vettünk, hogy elfogyasszuk az este, de én csak egy pohárral ittam, mert tudtam, hogy miután véget ér az órája, az énekessel fogok találkozni. Fél 11-kor érkezett a szállásunkhoz, ahová nem mertem behívni, mert nem olyan körülmények voltak, meg amúgy is úgy gondoltam, kettesben akar találkozni, nem egy idegen előtt beszélgetni. Sétálni mentünk, majd felültünk egy buszra, bementünk a belvárosba. Körbejártunk kicsit, megmutatott sok dolgot, majd beültünk egy kajáldába. Utána indultunk vissza a szállásunkra, de mivel már nem jártak buszok, le kellett sétálnunk azt a nagyjából 4 kilométert. 1 óra körül értünk vissza. A kettesben töltött órák csodásak és változatosak voltak. Beszélgettünk átlagos, hétköznapi dolgokról, beszélgettünk az én problémáimról, beszélgettünk az ő problémájáról, az exbarátnőjéről, a lelki állapotáról, viccelődünk is sokat egymással, nevettünk, néha csak hallgattunk, csendben sétáltunk egymás mellett. Talán al álmomon felbuzdulva, de kicsit tartottam attól, hogy akar valamit tőlem, ezért egész este figyeltem a jeleket. Volt egy pillanat, mikor a nagy, gyönyörű folyó mellett álltunk a szemerkélő esőben (végig csepegett), hallgattuk a város csendjét. Ha bármit akart volna, ez lett volna A pillanat. Amikor itt sem közeledett, rájöttem, hogy tényleg csak beszélgetni szeretne velem. Egy részem fellélegzett, egy másiknak kicsit rosszul esett. Valahol belül jó lett volna tudni, hogy még legalább egy kicsit nőként tekint rám.
A szállásunkon hagyta a táskáját, amíg sétálni voltunk, mikor visszaérkeztünk, gondoltam, kihozom neki, de valahogy úgy alakult, hogy bejött velünk (Erzsi jött ki, nyitott ajtót). Megkínáltam a borunkból, beültünk a konyhába. Beszélgetni kezdtünk hárman, rengeteget nevettünk, nagyon jól éreztük magunkat, elszopogattuk a bort. Itt tényleg végig csak jókedvű, vicces dolgokról volt szó, és nagyon jó volt látni, hogy szinte abba sem tudta hagyni a mosolygást. Közben volt szó arról, hogy másnap este főzni fogok Erzsinek, és egy üveg jó bor ajánlatával valahogy oda juttatta a beszélgetést, hogy ő is jön majd. Mikor elérkezett az idő, hogy haza induljon, én vele mentem, mert még korábban, viccből azt mondtam, hazakísérem, csak ő komolyan vette, Mondta ugyan, hogy nem muszáj, de tartani akartam a szavam, meg is tettem. Nem volt nagy búcsúzkodás, hiszen tudtok, hogy este találkozunk. Negyed négykor értem vissza a szállásunkra.

Másnap ebédszünetben kiraktam egy képet a Messenger Napom funkciójához, amire hamarosan írt üzenetet, hogy pár perce sétált el a hely mellett, ahol vagyunk. Kicsit később jött visszafelé, és egy félórát eltöltött velünk, viccelődve, nevetgélve, közben pedig megbeszéltük az estét. 8 körül érkezett, nagynehezen becsempésztük. Hozta a bort, és mi is vettünk egy olyat, amilyet előző éjjel fogyasztottunk. Felbontottuk őket, beszélgettünk, és telt az este. A nagy nevetgélés, viccelődés közepette egyszer csak történt valami: felnéztem, és realizáltam a helyzetet. Soha nem gondoltam volna, hogy 5 évvel az ismerkedésünk után egy konyhában állok majd, és rá (is) főzök. Persze, ez a tény kicsit megdöbbentőbb kontextuson kívül, mert úgy, hogy ott volt Erzsi is, meg amilyen viszonyban vagyunk most, ez nem is annyira durva. A vacsora remekül sikerült, jó volt látni, milyen szívesen eszi. Utána beültünk a nappaliba, és játszottunk egy remek asszociációs játékot, Dixitet. Ekkor volt az, hogy egy kicsit túllépte a határokat. Már előző éjjel kezdődött az egymás kárára való viccelődés, amit akkor még mindannyian élveztünk, ezen az estén viszont ő egy kicsit túlzásba esett irányomba, és kezdett nagyon nehezemre esni nevetni a dolgokon. Azért eltelt az éjszaka, megint hazakísértem. Mondta, hogy pénteken megy majd haza, szóval most találkozunk utoljára. Azt gondoltam, hogy majd a búcsúzáskor legalább lesz alkalmunk úgy kettesben néhány érzelmesebb, komolyabb szót váltani, hiszen Facebookon az elmúlt egy hónapban sokat beszélgettünk így, talán ezért is kérte, hogy találkozzunk, és szerda este óta igaz, sokat voltunk együtt, de nem volt olyan a helyzet, hogy erre lett volna alkalmunk. Mivel a búcsú gyors, egyszerű, köznapi volt, kicsit szomorúan vettem az irányt a szállásunk felé az után a két puszi után. Fél 4 körül értem vissza.

Másnap napközben megint arra járt, ahol mi voltunk, beültünk együtt enni, utána ment is. Arra készültünk Erzsivel, hogy megint veszünk egy olyan bort (nem alkoholizmus, de na, ne törjük már meg a hagyományt), és munka után megesszük az előző napi maradékot, borozunk, lelkizünk. Én kicsit szomorú voltam amiatt, amilyen érzést az előző éjjel hagyott (a túl sok, túl erős beszólása miatt is, meg az érzelemmentes búcsú miatt is, meg a hiányolt hálanyilvánítás miatt is). Már a munkából a szállásra tartottunk, mikor 17:45 körül jött tőle üzenet: nem megy haza aznap, majd szombat reggel. Rögtön gondoltam, miért írja, és meghívtam magunkhoz, de ő felvetette, hogy menjünk mi át hozzá, hiszen a lakótársai elmentek már mind haza, mindegy, hol vagyunk. Igaza volt, meg könnyebb is volt átmenni, mint rejtegetni őt. Hazamentünk, fogtuk a kaját meg a bort, és átmentünk. Megvacsoráztunk, beszélgettünk, megnéztük a lakást, a szobáját. Egy József Attila kötet volt az asztalán több másik könyv között, és egy-két helyen könyvjelzőként szolháló papírfecnik voltak. Kinyitottam az egyiknél, és pont az én kedvenc József Attila versemet, az Ódát jelölte. Megkérdeztem egyébként, miért nem ment haza, és nem tudta megondokolni, meg kiderült, hogy reggek időre kell otthon lennie, tehát egy biztos: a mi társaságunk miatt maradt.
Később Activityztünk, azt is én nyertem, mint az előző éjjeli 4 Dixitből hármat. Azt meg is tudtam magyarázni: én ismertem Erzsit és őt is, míg őt csak engem, így nekem könnyebb volt kitalálni, mikor ki melyik lapot rakta, összesen kb kétszer tévedtem csak. Utána játszottunk csak a saját szótakoztatásunkra Activityt, egymás feladványait mutogattuk. Itt is sokat nevettünk, jól szórakoztunk, bár a vicceivel megint kicsit sokat bántott. Fél öt felé ő már nagyon álmos volt, mi is idejét éreztük lefeküdni, és az ajánlatára igent mondva megállapodtunk abban, nála alszunk. Nekünk Erzsivel a napaliban ágyaztunk meg a nagyra kihúzható kanapén, és mivel kevés takaró volt ott, én az övét kaptam. Nem tudtam könnyen elaludni, még ötkor, mikor kimentem mosdóba, láttam, hogy még ő is ébren van. Őszintén, kicsit reméltem, hogy mikor látja, hogy én is, áthív a szobájába. Undorító, de nem is csak azért, hogy beszélgessünk. Nem tette meg, így elaludtam, és reggel ő ébresztett minket. Ez van.

Azóta kicsit beszéltünk Facebookon, este azt írta, megint sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, de nem engedett a dologról beszélgetni. Már egy ideje amúgy nem is beszélgetünk ezekről, mert megint elutasító az én véleményemmel, tanácsaimmal szemben, nem úgy, mint október közepén, mikor beszélgetni kezdtünk. Azért az a "megint" szó annyiból jó volt, hogy ez azt jelenti, a napokban, velünk jobb volt neki.

Szóval, sem a barátomat, sem magamat nem csaltam meg... csak lélekben. Tegnap egész este nagyon szomorú voltam, és most is az vagyok, egy hatalmas érzelmi krízis ez az egész nekem. Most már tudom, hogy engem sosem tudna szeretni és elfogadni, nem csak most, de 10, 20, 100 év múlva sem, de én még mindig vágyok rá. Van ez a feltétlen szeretet, amit nem tudok uralni, ami miatt eltűnhet akár évekre is, mikor visszajön, mindig rögtön ő lesz nekem az első, és félek, hogy ez fel fog emészteni. Közben pedig attól is félek, hogy egyszer nem fog visszajönni...

15
november
Őt, vagy magamat?

5. Ennyi éve ismerem őt, (majdnem) napra pontosan (mivel elmúlt már éjfél). Ez negyede az eddigi életemnek. Visszagondolva, úgy látom, tudni nem tudtam, sejteni sem sejtettem, de valahol legbelül éreztem, hogy nagyon fontos lesz, hiszen már az első találkozások egyike után írtam ide róla, rengeteget. Azt hiszem, a bejegyzés megírása után azokat fogom olvasgatni. Annak ellenére viszont, hogy hiszem, hogy éreztem, hogy sokat fog számítani, a legmerészebb álmaimban sem hittem, hogy ennyire gyökeresen meghatározza azt a fél évtizedet, ami eltelt azóta, és azt sem mertem elképzelni sem, hogy most ezt a bejegyzést fogom írni miatta, úgy, hogy pár perce fejeztem be a beszélgetést vele. Hogy jutottunk ide?

Október közepe táján, mikor újrakezdtük a beszélgetést, hittem, hogy csak fellángolás lesz, pár átlelkizett este után, mikor megkapta, amire szüksége volt, majd megint eltávolodik. Nem így történt. Már közel egy hónapja rendszeresen beszélgetünk, az utóbbi időben olyan intenzíven, hogy az már szinte folyamatos. Ez a rengeteg beszélgetés pedig inkább az ő kezdeményezése, mint az enyém. Szeretném ugyanezt írni az igényre is, de úgy érzem, abban vezetek én. Persze, igyekszem ezt nem éreztetni, szerintem jól megy, de tudom, hogy nekem ő sokkal fontosabb. Azt hiszem, az elmúlt öt évben nekem ő akkor, mikor legkevésbé érdekelt, fontosabb volt nekem, mint én neki, amikor a legjobban érdekeltem őt. Ez egy borzasztóan torz kapcsolat, amire sosem vágytam, de már nem tehetek ellene semmit.

A beszélgetések eleinte csak az exbarátnőjéről szóltak, és nagyon szomorúak voltak, de mostanra megváltoztak. Sokat beszélgetünk csak úgy a világ dolgairól, és rengeteg téren kitárulkozunk egymásnak. Egy darabig tehát tartottam magam ahhoz, hogy ne foglalkozzunk velem, mert neki nem volt rá szüksége, de már igényli.

Egyik este, pár napja épp beszélgettünk, amikor megkérdezte: és te hogy vagy? nem vagy magányos?
A kérdése szívenütött, nem is nagyon tudtam rá értelmesen reagálni. Azt írta, azért kérdezi, mert úgy érzi, az vagyok. Akkor döbbentem rá, hogy abszolút igaza van, az vagyok, csak valahogy sikerült elfeledtetnem magammal. Nem arról van szó, hogy egyedül lennék, de társaságban magányosnak lenni talán rosszabb is, mint egyedül. Meglepett, hogy ő ezt le tudta szűrni a beszélgetéseinkből, pedig én sem vettem észre, ezek szerint figyel rám.

Van egy másik fontos dolog: 13 óra múlva felülök egy vonatra, ami a városba tart, ahol ő egyetemre jár. Munkaügyben megyek 3 napra. Mikor megtudtam, gondoltam, megkérdezem, akar-e találkozni, de aztán nem tettem, mert kellemetlen lett volna, ha ő nem igényli, és visszautasítja, esetleg elronthatta volna a beszélgetést. Azért megemlítettem, hogy megyek oda, mert szóba jött, kérdezett is róla kicsit, de csak pár nap múlva, egy teljesen más beszélgetés közepén írta, hogy mikor megyek, találkozhatnánk, ha van kedvem. Pár nappal később ő hozta fel újra, amiből úgy éreztem, várja. Most, hogy már kevés idő van addig, sokat beszéltünk a dologról többek közt arról is volt szó, hogy melyik nap lenne jó. Úgy tűnt, az első ott töltött estém nem megfelelő, kérdeztem, mehet-e a második, amikor is írt valami különöset: neki nincs türelme addig várni. Baromi jól esett, és meg is lepett a mondat. Izgatottan várom a találkozást. Kicsit azért nehéz... A barátom tudja, hogy néha beszélünk, azt nem, hogy mennyit, és nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy találkozok is vele, hiszen érthetően nagyon féltékeny. Másrészt nem tudom, mire számítsak. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy most nem tekint nőnek, és semmit nem akar tőlem, és még ma este is beszélgettünk arról, érzelmileg mennyire megviseli őt a barátnőjének hiánya, de mégis volt egy-két megjegyzése, amit úgy éreztem, értelmezhetem annak, hogy érdeklem úgy is... Igazából pedig lehet, hogy csak beleláttam, mert akartam. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy találkoztam vele, és megcsókolt. Sírtam, és csak annyi járt a fejemben: ha visszacsókolok, a barátomat csalom meg, ha nem, magamat. Azóta rengeteget gondolok erre. Nem tudom, mit tennék, nem tudom, melyik tudattal élnék könnyebben, ezért nagyon remélem, hogy nem kerülök ebbe a helyzetbe, egy részem mégis sóvárog érte. Nincs is helyes döntés. Ő vagy én? Megcsalás, vagy megcsalás? Őt, vagy magamat? Senkit sem szabadna...

Tegnap este kicsit megbántott az őszinteségével, de túltettem magam rajta, nagyon aranyosan, őszintén kért bocsánatot, és fejezte ki a háláját azért, amit érte teszek. Nagyon nehéz a helyzet, érzem, hogy részben szükségem van rá, hogy beszélgessek vele, és nem tudnék lemondani róla magamtól, részben pedig félek, hogy ez örökre életem zsákutcája marad, és ha nem tudok kilépni belőle, maradandóan megsebez.

Egyik este gondoltam, nosztalgiázok, beírok random szavakat a beszélgetésünk keresőjébe, és olvasom a sokéves szövegeket, de azt kellett tapasztalnom, nincsenek meg. Biztos, mert sok szép részre szó szerint emlékszem, és hiába írtam be, nem jött elő találatként semmi. Talán ezt értelmezhetném úgy, mint egy jel, ami azt hivatott tudatosítani, hogy az a korszak, amikor mi úgy voltunk, lezárult. Nem akarom.

Sosem volt még olyan nehéz összeegyeztetnem a múltat a jelennel, mint most...

 

Ja, életem poénja, az öt évvel ezelőtti önmagam írta: "a suli jól megy, a törivel küszködök, dehát ha a volt osztályfőnököm nem tudta megszerettetni velem, akkor senki...". Jelenleg történelem szakon tanulok egyetemen... :D

19
október
Meglepettség.

A múltkori beszélgetés után írtam én neki, nem lett jó beszélgetés, másnap éjjel is váltottunk pár szót, mert részegen ez mindig jó ötletnek tűnik (nem volt az...), de semm komoly.

Tegnap este eddigi életem legcsodálatosabb koncertjének eufóriájától átitatva (hiába, Morricone az Morricone...) épp sétáltam ki a sokezer ember között a helyszínről, visszakapcsoltam a mobilnetemet, és őszinte meglepődéssel konstatáltam, hogy az énekes írt nekem. Nem is sokkal, 15 perccel korábban. Visszaköszöntem, mire ő megkérdezte, nem zavar-e. Írtam, hogy nem, már ráérek, ő meg nyugtázta egy okéval a dolgot, és ennyi. Mivel még megtelítette lényemet a koncertből magamévá tett energia és jóérzés, gondoltam, megtehetem, hogy elindítsak valamit, annak ellenére, hogy ő kezdte a beszélgetést. Megkérdeztem, hogy van, és azt a választ kaptam, hogy nem igazán tud mit kezdeni magával. Gondoltam, csodás, unalmában írt, de rájött, hogy nem is akar beszélgetni. Visszakérdeztem, megkaptam ugyanezt, máshogy megfogalmazva. Írtam, hogy én épp ráérek beszélgetni (elment az orrom előtt a busz), erre ő, hogy nem tudja, miről lehetne, nem tervezte el. Én írtam, vigyorgós fejjel, hogy ő írt rám, erre azt válaszolta: figyelj, nem vagyok jól. Megkérdeztem, mi a baj, és az agyamban már felsejlett a gondolat, hogy mekkora barom, ír, aztán elzárkózik, beközöl egy ilyet, majd tuti nem mesél semmit, de nem hagytam, hogy ez elrontsa a szép estémet. Közben válaszolt, én pedig elképedtem. Azt írta, attól fél, nem tudja elengedni, akit szeretett, meg még pár ilyesmit. Az első reakciómra pedig ezt válaszolta: ne haragudj, hogy ezt pont neked írom meg, és, hogy kihasznállak...

Aztán belementünk. Szerintem nem csak ő nem tárulkozott még ki nekem ennyire, de más sem. Sosem avatott be ennyire abba, mennyire borzalmasan van, milyen érzések gyötrik, és főleg nem kért tőlem segítséget. Ez most mind megtörtént, órákat beszélgettünk. Nagyon sokszor megköszönte, mindenben igazat adott nekem, azt írta, korábban kellett volna velem beszélgetnie. Többször is írtam, hogy ebben bármikor számíthat rám, bár nem hittem, hogy újra megkeres. Borzalmasan van érzelmileg, viszont láttam a saját szememmel, hogy a beszélgetésünk sokat javított a helyzetén, és ezt ő is megerősítette. Mi több, meg is köszönte. Egyszer kicsit témát váltottunk, és írtam valamire, hogy tudom, emlékszem. Itt ezt írta: csak a barátnőid haragudtak rám
te sosem igazán
igaz?Ebből tudta. Hogy mindig figyeltem rá, és megjegyeztem az ilyeneket. Most tudatosult benne.

Éjjel nem aludtam, sokat gondolkodtam ezen az egészen. Abban, hogy bocsánatot kért azért, mert ezt PONT nekem írja le, szerintem az volt, hogy kellemetlen, mert tudja, hogy én ezt miatta éltem át, engem ő utasított vissza. Nagyon különös volt, sosem gondoltam, hogy egyszer én fogom őt vígasztalni a szerelmi bánatában, ráadásul nem felszínes beszélgetéssel, hanem így... Komolyan érdekelte minden, amit írtam, és most először azt éreztem, hogy egyenlő félként, talán még tapasztaltabbként is kezel, pedig komoly dolgokról beszélgetünk, és nem volt meg az a szintkülönbség, amit mindig fenntartott.

Annak ellenére, hogy azt hittem, hiába volt jó a beszélgetés, és hiába írtam, hogy kereshet, nem fog, ma mégis újra írt, hogy megint rossz. Ma is beszélgettem vele, sokat, újra sokszor adott igazat, elfogadta minden szavamat. Végül azt írta, elmegy sétálni, írtam valamit, látta, azóta semmi. Most nagyon rossz, mert lopva lesem a chat-et, hátha ír, hátha keres, és közben érzem azt. Nem is tudom megfogni, mi ez az az, csak annyit tudok, hogy valami legbelül bennem, beépülve a tudatalattimba, lassan fél évtizede, talán feltétlen szeretet, talán sokkal több.

Ha hinnék a sorsban, azt tudnám mondani, lehet, hogy az egész közös múltunknak semmi több értelme nem volt, csak az, hogy most ezen talán át tudom segíteni.

14
szeptember
Új kezdetek, régi emberek

Kitűnőre érettségiztem, minden létező dicséretet megkaptam, tehát - mondhatni - sikeresen zártam azt a fél évtizedet, ami a gimnázium időszakát jelentette. Nyáron rengeteget dolgoztam (előléptettek), és sokat szórakoztam is. Felvettek az ország egyik (ha nem A) legrangosabb egyetemére, részt vettem mindenféle ismerkedésen, és elmentem a gólyatáborba, ami az egyik legizgalmasabb, legeseménydúsabb, legszórakoztatóbb időtöltésnek bizonyult a nyár végére, és a leghasznosabbnak is, hiszen a gólyatársaimmal egy erős kis csapattá kovácsolódtunk, és már most rengeteg segítséget kaphatok az idősebb diákoktól is, akik szervezőként voltak jelen. Az egyetem rendszere még nagyon szokatlan, hosszú az a 90 perc, amit egy óra kitesz, de élvezem a nagy szabadságot. A barátomnál lakom, megvagyunk, bár sok mostanában a vita.

Az énekes még mindig hat rám. Az egyik nyári estén kirakott egy verset, ami más témáról szól ugyan, de én rögtön tudtam belőle, hogy szakított a barátnőjével, amit az adatlapja meg is erősített. Ez egyszerre volt jó érzés, indokolatlanul, és egyszerre volt rossz amiatt, hogy nekem jó érzést okoz egy olyan esemény, ami neki fáj.

Szeptember első péntekén hazajöttem vidékre, és elmentem a volt osztályfőnököm koncertjére, ahol kivételesen nem teljesen váratlanul, az énekessel is összefutottam. Épp jó napom volt, elég csinosan öltöztem, és észrevettem, hogy sokszor nézett távolról, de mikor elég közel volt (én még beszélgetést is kezdeményeztem volna), mindig kerülte a szemkontaktust. Akkor kigondoltam, hogy rá fogok írni.
A következő este annyira elhúzódott, hogy valójában hajnali fél öt volt, mikor ágyba kerültem, és még nem voltam álmos. Láttam, hogy online, játszottam a gondolattal, hogy írok neki, de mégis inkább megpróbáltam aludni.

Kedden órák után maradtam beszélgetni néhány szaktársammal, végül ketten maradtunk egy sráccal, és felmentünk hozzá, mert nagyon hideg volt, és közvetlen az egyetem mellett lakik. Sokat beszélgettünk, annyira, hogy fél tízkor értem haza, a barátomnak pedig nagyjából 10 perccel az érkezésem után hirtelen el kellett mennie otthonról. Álmos még nem voltam, és kicsit éreztem a beszélgetést kísérő pálinka hatását, amikor megjelent a chatfeje, és egy kérdés: hova vettek fel?
Se köszönés, se bevezetés, csak ennyi. Igen, az énekestől. Beszélgettünk kicsit, borzalmas volt, ilyen marha távolságtartó, semmi személyes, de ő sokat kérdezett. Mikor a "kivel laksz?" kérdésére megkapta a választ, részéről ellaposodott a dolog, de kimerülni csak nem tudott a beszélgetés, azt nem hagytuk. Egyszer csak a pálinka azt mondta, ez teljesen normális, nem jelent semmit, így leírtam egy kérdést: van most valakid?. Megtudtam, hogy egyáltalán senkije nincs, még pár szóban kifejezte furcsállását a kérdésre, aztán az egész beszélgetés abbamaradt.

Másnap küldött egy esemény linket, macskakiállításét, ami nagyon jól esett, mert tudja, hogy én imádom őket, ő meg utálja, és vette a fáradságot, hogy jelezze, hogy lesz ilyen. Írtam, hogy négyszer voltam, küldtem két képet, amik ilyenen készültek, ő meg látta. Ennyi.

Most van időm, nincs velem a barátom, várom, hogy online legyen, és ráírhassak. Nagyon kellemetlen, hogy öt éve ez megy, de francba, most is ő keresett meg, én hiába terveztem, úgy sem tettem volna meg... És ez megint olyan "égi jel", hogy még "van dolgunk egymással", és megint nem tudok majd lenyugodni, és megint rengeteget gondolok rá... Agybaj...

6
május
tovább, tovább...

Tovább!

Elballagtam. Ahogy leírtam ezt az egy szót, könny szökött a szemembe. A gimnázium, ahová öt éven át jártam, már csak emléke a kamaszkoromnak, ami azt hiszem, visszafordíthatatlanul elmúlt. Imádtam oda járni, annyi kedves tanár, diák, pillanat lett az enyém általa. Az énekes is. Igen fura, de ha valaki a gimis éveimet hozza szóba, az ő emléke az, ami átitatja, pedig valójában csak másfél évig tartott.

Szomorú vagyok, izgulok az érettségi miatt, várom a szabadságot, de valahogy olyan furán csak, hogy szeptemberben visszaülhessek a középső padsor 3. padjába, és visszakapjam azt, ami még csak épp most múlt el. Hát igen, mindig nehezen ment a búcsúzás...

Egyébként szép ünnepség volt, felemelő pillanatokkal, például én lehettem az a végzős diák, aki megkapta azt a különleges elismerést, amit a város polgármestere adott. Anya nagyon büszke (apa persze el sem jött...), és a többi rokonom, és barátaim is azok. Szerettem volna írni valami szép, hosszú bejegyzést erről, de annyira meghatott most a téma, hogy a könnyeimmel küszködök, így inkább nem erőltetem. Megyek tovább...

25
április
Valami történik.

Velem. Az van, hogy elmúlt éjfél, és megint nem alszom. Már 11-kor bűntudatom van, mert tudom magamról, hogy nem vagyok úgy, ahogy akkor voltam. Akkor, 4 éve 3-ig, 4-ig vidáman elchatelgettem, ezt-azt csináltam, nappal mégis volt energiám mindenre. Most 9 óra éjjeli alvást is ki kell pótolnom délután plusz 1-2 órával, és ez is csak elvegetálni elég, tevékenyen nem csinálok semmit. Ez mondjuk csak idén, az utolsó tanévemben lett ennyire intenzív, de már két éve jóval többet aludtam, mint éltem. Most meg csak ülök itt, és nincs meg az a csiklandós érzés a szemem sarkában, ami arra késztet, csukjam be, sőt, nem kerülget az ásítás sem, és nem vágyom az ágyamra. Közben persze mardos a bűntudad, nappal mennyire borzalmas lesz, de ha nem megy, nincs mit tenni. Ahogy tegnap sem volt, meg az elmúlt időszakban elég gyakran.

Ezzel párhuzamosan észrevettem, hogy az énekes is újra éjjeli bagoly lett. A születésnapom és az övé körül gyakran lesegettem szándékosan, online van-e, de csak nagyjából heti egyszer kaptam el, akkor is maximum egy órát láttam online, és akkor sem volt fent, mikor (akkoriban véletlen) egy-egy kései órán tekintettem rá. Emlékszem, azt gondoltam, most, hogy van barátnője, biztosan vele tölti ezt a rengeteg időt, amit régen átbeszéltünk, meg most, hogy boldog, biztos nincsenek alvásproblémái. Aztán valahogy elfelejtkeztem nézegetni, és nem is tűnt fel, hogy nem teszem, egyszerűen nem éreztem relevánsnak az információt arról, fent van-e.

Úgy egy hónapja, délután véletlen feltűnt chaten a kedvencek között. Meglepődtem, és aztán néha-néha újra megnéztem, ott van-e. A meglepő, hogy jórészt ott volt. Mióta újra nem tudok aludni, kifejezetten gyakran látom ott, gondolom, mivel senki nincs már fent azok közül, akikkel ma is sokat beszélek, előrehelyezi a program a régi kedvenceket. Ezek a magányba burkolózó, sötét éjjelek, és a jelenlétének észrevétele valami egészen különöset generált bennem: a várakozást. Pontosan azt a várakozást, amit négy éve rendszeresen tudtam szívemben. Rá várok. Próbálok rájönni, mi alapozza ezt meg, hiszen közel egy éve nem is beszéltünk, és egész valószínűtlennek tartom, hogy ez most hirtelen megváltozzon, pláne, hogy általa. Úgy tűniik, az éjjeli magányom összefonódott ezzel a keserédes várakozással. Vajon mikor tudom végre levetkőzni?

Másrészről rengeteget játszom a gondolattal, hogy írok neki én, de egyelőre nagyobb a rettegés bennem attól, hogy elutasító lenne. Hiszen úgy tapasztaltam, a barátnőjének léte és a velem való kapcsolatfelvétel (akár egy szemkontaktus is) összeférhetetlen. Érthető is valahol, ha helytelennek érezné így a velem való beszélgetést, szóval most emiatt felülkerekedek az írhatnékon, és csak tűröm tovább a belső várakozást. Egyelőre.