Szösszenetek egy átlagostól a többinek.

Az életben alakulnak úgy dolgok,ahogy nem szeretnénk... Az a mondat ami egykor mindent megváltoztatott.

15
november
Őt, vagy magamat?

5. Ennyi éve ismerem őt, (majdnem) napra pontosan (mivel elmúlt már éjfél). Ez negyede az eddigi életemnek. Visszagondolva, úgy látom, tudni nem tudtam, sejteni sem sejtettem, de valahol legbelül éreztem, hogy nagyon fontos lesz, hiszen már az első találkozások egyike után írtam ide róla, rengeteget. Azt hiszem, a bejegyzés megírása után azokat fogom olvasgatni. Annak ellenére viszont, hogy hiszem, hogy éreztem, hogy sokat fog számítani, a legmerészebb álmaimban sem hittem, hogy ennyire gyökeresen meghatározza azt a fél évtizedet, ami eltelt azóta, és azt sem mertem elképzelni sem, hogy most ezt a bejegyzést fogom írni miatta, úgy, hogy pár perce fejeztem be a beszélgetést vele. Hogy jutottunk ide?

Október közepe táján, mikor újrakezdtük a beszélgetést, hittem, hogy csak fellángolás lesz, pár átlelkizett este után, mikor megkapta, amire szüksége volt, majd megint eltávolodik. Nem így történt. Már közel egy hónapja rendszeresen beszélgetünk, az utóbbi időben olyan intenzíven, hogy az már szinte folyamatos. Ez a rengeteg beszélgetés pedig inkább az ő kezdeményezése, mint az enyém. Szeretném ugyanezt írni az igényre is, de úgy érzem, abban vezetek én. Persze, igyekszem ezt nem éreztetni, szerintem jól megy, de tudom, hogy nekem ő sokkal fontosabb. Azt hiszem, az elmúlt öt évben nekem ő akkor, mikor legkevésbé érdekelt, fontosabb volt nekem, mint én neki, amikor a legjobban érdekeltem őt. Ez egy borzasztóan torz kapcsolat, amire sosem vágytam, de már nem tehetek ellene semmit.

A beszélgetések eleinte csak az exbarátnőjéről szóltak, és nagyon szomorúak voltak, de mostanra megváltoztak. Sokat beszélgetünk csak úgy a világ dolgairól, és rengeteg téren kitárulkozunk egymásnak. Egy darabig tehát tartottam magam ahhoz, hogy ne foglalkozzunk velem, mert neki nem volt rá szüksége, de már igényli.

Egyik este, pár napja épp beszélgettünk, amikor megkérdezte: és te hogy vagy? nem vagy magányos?
A kérdése szívenütött, nem is nagyon tudtam rá értelmesen reagálni. Azt írta, azért kérdezi, mert úgy érzi, az vagyok. Akkor döbbentem rá, hogy abszolút igaza van, az vagyok, csak valahogy sikerült elfeledtetnem magammal. Nem arról van szó, hogy egyedül lennék, de társaságban magányosnak lenni talán rosszabb is, mint egyedül. Meglepett, hogy ő ezt le tudta szűrni a beszélgetéseinkből, pedig én sem vettem észre, ezek szerint figyel rám.

Van egy másik fontos dolog: 13 óra múlva felülök egy vonatra, ami a városba tart, ahol ő egyetemre jár. Munkaügyben megyek 3 napra. Mikor megtudtam, gondoltam, megkérdezem, akar-e találkozni, de aztán nem tettem, mert kellemetlen lett volna, ha ő nem igényli, és visszautasítja, esetleg elronthatta volna a beszélgetést. Azért megemlítettem, hogy megyek oda, mert szóba jött, kérdezett is róla kicsit, de csak pár nap múlva, egy teljesen más beszélgetés közepén írta, hogy mikor megyek, találkozhatnánk, ha van kedvem. Pár nappal később ő hozta fel újra, amiből úgy éreztem, várja. Most, hogy már kevés idő van addig, sokat beszéltünk a dologról többek közt arról is volt szó, hogy melyik nap lenne jó. Úgy tűnt, az első ott töltött estém nem megfelelő, kérdeztem, mehet-e a második, amikor is írt valami különöset: neki nincs türelme addig várni. Baromi jól esett, és meg is lepett a mondat. Izgatottan várom a találkozást. Kicsit azért nehéz... A barátom tudja, hogy néha beszélünk, azt nem, hogy mennyit, és nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy találkozok is vele, hiszen érthetően nagyon féltékeny. Másrészt nem tudom, mire számítsak. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy most nem tekint nőnek, és semmit nem akar tőlem, és még ma este is beszélgettünk arról, érzelmileg mennyire megviseli őt a barátnőjének hiánya, de mégis volt egy-két megjegyzése, amit úgy éreztem, értelmezhetem annak, hogy érdeklem úgy is... Igazából pedig lehet, hogy csak beleláttam, mert akartam. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy találkoztam vele, és megcsókolt. Sírtam, és csak annyi járt a fejemben: ha visszacsókolok, a barátomat csalom meg, ha nem, magamat. Azóta rengeteget gondolok erre. Nem tudom, mit tennék, nem tudom, melyik tudattal élnék könnyebben, ezért nagyon remélem, hogy nem kerülök ebbe a helyzetbe, egy részem mégis sóvárog érte. Nincs is helyes döntés. Ő vagy én? Megcsalás, vagy megcsalás? Őt, vagy magamat? Senkit sem szabadna...

Tegnap este kicsit megbántott az őszinteségével, de túltettem magam rajta, nagyon aranyosan, őszintén kért bocsánatot, és fejezte ki a háláját azért, amit érte teszek. Nagyon nehéz a helyzet, érzem, hogy részben szükségem van rá, hogy beszélgessek vele, és nem tudnék lemondani róla magamtól, részben pedig félek, hogy ez örökre életem zsákutcája marad, és ha nem tudok kilépni belőle, maradandóan megsebez.

Egyik este gondoltam, nosztalgiázok, beírok random szavakat a beszélgetésünk keresőjébe, és olvasom a sokéves szövegeket, de azt kellett tapasztalnom, nincsenek meg. Biztos, mert sok szép részre szó szerint emlékszem, és hiába írtam be, nem jött elő találatként semmi. Talán ezt értelmezhetném úgy, mint egy jel, ami azt hivatott tudatosítani, hogy az a korszak, amikor mi úgy voltunk, lezárult. Nem akarom.

Sosem volt még olyan nehéz összeegyeztetnem a múltat a jelennel, mint most...

 

Ja, életem poénja, az öt évvel ezelőtti önmagam írta: "a suli jól megy, a törivel küszködök, dehát ha a volt osztályfőnököm nem tudta megszerettetni velem, akkor senki...". Jelenleg történelem szakon tanulok egyetemen... :D

19
október
Meglepettség.

A múltkori beszélgetés után írtam én neki, nem lett jó beszélgetés, másnap éjjel is váltottunk pár szót, mert részegen ez mindig jó ötletnek tűnik (nem volt az...), de semm komoly.

Tegnap este eddigi életem legcsodálatosabb koncertjének eufóriájától átitatva (hiába, Morricone az Morricone...) épp sétáltam ki a sokezer ember között a helyszínről, visszakapcsoltam a mobilnetemet, és őszinte meglepődéssel konstatáltam, hogy az énekes írt nekem. Nem is sokkal, 15 perccel korábban. Visszaköszöntem, mire ő megkérdezte, nem zavar-e. Írtam, hogy nem, már ráérek, ő meg nyugtázta egy okéval a dolgot, és ennyi. Mivel még megtelítette lényemet a koncertből magamévá tett energia és jóérzés, gondoltam, megtehetem, hogy elindítsak valamit, annak ellenére, hogy ő kezdte a beszélgetést. Megkérdeztem, hogy van, és azt a választ kaptam, hogy nem igazán tud mit kezdeni magával. Gondoltam, csodás, unalmában írt, de rájött, hogy nem is akar beszélgetni. Visszakérdeztem, megkaptam ugyanezt, máshogy megfogalmazva. Írtam, hogy én épp ráérek beszélgetni (elment az orrom előtt a busz), erre ő, hogy nem tudja, miről lehetne, nem tervezte el. Én írtam, vigyorgós fejjel, hogy ő írt rám, erre azt válaszolta: figyelj, nem vagyok jól. Megkérdeztem, mi a baj, és az agyamban már felsejlett a gondolat, hogy mekkora barom, ír, aztán elzárkózik, beközöl egy ilyet, majd tuti nem mesél semmit, de nem hagytam, hogy ez elrontsa a szép estémet. Közben válaszolt, én pedig elképedtem. Azt írta, attól fél, nem tudja elengedni, akit szeretett, meg még pár ilyesmit. Az első reakciómra pedig ezt válaszolta: ne haragudj, hogy ezt pont neked írom meg, és, hogy kihasznállak...

Aztán belementünk. Szerintem nem csak ő nem tárulkozott még ki nekem ennyire, de más sem. Sosem avatott be ennyire abba, mennyire borzalmasan van, milyen érzések gyötrik, és főleg nem kért tőlem segítséget. Ez most mind megtörtént, órákat beszélgettünk. Nagyon sokszor megköszönte, mindenben igazat adott nekem, azt írta, korábban kellett volna velem beszélgetnie. Többször is írtam, hogy ebben bármikor számíthat rám, bár nem hittem, hogy újra megkeres. Borzalmasan van érzelmileg, viszont láttam a saját szememmel, hogy a beszélgetésünk sokat javított a helyzetén, és ezt ő is megerősítette. Mi több, meg is köszönte. Egyszer kicsit témát váltottunk, és írtam valamire, hogy tudom, emlékszem. Itt ezt írta: csak a barátnőid haragudtak rám
te sosem igazán
igaz?Ebből tudta. Hogy mindig figyeltem rá, és megjegyeztem az ilyeneket. Most tudatosult benne.

Éjjel nem aludtam, sokat gondolkodtam ezen az egészen. Abban, hogy bocsánatot kért azért, mert ezt PONT nekem írja le, szerintem az volt, hogy kellemetlen, mert tudja, hogy én ezt miatta éltem át, engem ő utasított vissza. Nagyon különös volt, sosem gondoltam, hogy egyszer én fogom őt vígasztalni a szerelmi bánatában, ráadásul nem felszínes beszélgetéssel, hanem így... Komolyan érdekelte minden, amit írtam, és most először azt éreztem, hogy egyenlő félként, talán még tapasztaltabbként is kezel, pedig komoly dolgokról beszélgetünk, és nem volt meg az a szintkülönbség, amit mindig fenntartott.

Annak ellenére, hogy azt hittem, hiába volt jó a beszélgetés, és hiába írtam, hogy kereshet, nem fog, ma mégis újra írt, hogy megint rossz. Ma is beszélgettem vele, sokat, újra sokszor adott igazat, elfogadta minden szavamat. Végül azt írta, elmegy sétálni, írtam valamit, látta, azóta semmi. Most nagyon rossz, mert lopva lesem a chat-et, hátha ír, hátha keres, és közben érzem azt. Nem is tudom megfogni, mi ez az az, csak annyit tudok, hogy valami legbelül bennem, beépülve a tudatalattimba, lassan fél évtizede, talán feltétlen szeretet, talán sokkal több.

Ha hinnék a sorsban, azt tudnám mondani, lehet, hogy az egész közös múltunknak semmi több értelme nem volt, csak az, hogy most ezen talán át tudom segíteni.

14
szeptember
Új kezdetek, régi emberek

Kitűnőre érettségiztem, minden létező dicséretet megkaptam, tehát - mondhatni - sikeresen zártam azt a fél évtizedet, ami a gimnázium időszakát jelentette. Nyáron rengeteget dolgoztam (előléptettek), és sokat szórakoztam is. Felvettek az ország egyik (ha nem A) legrangosabb egyetemére, részt vettem mindenféle ismerkedésen, és elmentem a gólyatáborba, ami az egyik legizgalmasabb, legeseménydúsabb, legszórakoztatóbb időtöltésnek bizonyult a nyár végére, és a leghasznosabbnak is, hiszen a gólyatársaimmal egy erős kis csapattá kovácsolódtunk, és már most rengeteg segítséget kaphatok az idősebb diákoktól is, akik szervezőként voltak jelen. Az egyetem rendszere még nagyon szokatlan, hosszú az a 90 perc, amit egy óra kitesz, de élvezem a nagy szabadságot. A barátomnál lakom, megvagyunk, bár sok mostanában a vita.

Az énekes még mindig hat rám. Az egyik nyári estén kirakott egy verset, ami más témáról szól ugyan, de én rögtön tudtam belőle, hogy szakított a barátnőjével, amit az adatlapja meg is erősített. Ez egyszerre volt jó érzés, indokolatlanul, és egyszerre volt rossz amiatt, hogy nekem jó érzést okoz egy olyan esemény, ami neki fáj.

Szeptember első péntekén hazajöttem vidékre, és elmentem a volt osztályfőnököm koncertjére, ahol kivételesen nem teljesen váratlanul, az énekessel is összefutottam. Épp jó napom volt, elég csinosan öltöztem, és észrevettem, hogy sokszor nézett távolról, de mikor elég közel volt (én még beszélgetést is kezdeményeztem volna), mindig kerülte a szemkontaktust. Akkor kigondoltam, hogy rá fogok írni.
A következő este annyira elhúzódott, hogy valójában hajnali fél öt volt, mikor ágyba kerültem, és még nem voltam álmos. Láttam, hogy online, játszottam a gondolattal, hogy írok neki, de mégis inkább megpróbáltam aludni.

Kedden órák után maradtam beszélgetni néhány szaktársammal, végül ketten maradtunk egy sráccal, és felmentünk hozzá, mert nagyon hideg volt, és közvetlen az egyetem mellett lakik. Sokat beszélgettünk, annyira, hogy fél tízkor értem haza, a barátomnak pedig nagyjából 10 perccel az érkezésem után hirtelen el kellett mennie otthonról. Álmos még nem voltam, és kicsit éreztem a beszélgetést kísérő pálinka hatását, amikor megjelent a chatfeje, és egy kérdés: hova vettek fel?
Se köszönés, se bevezetés, csak ennyi. Igen, az énekestől. Beszélgettünk kicsit, borzalmas volt, ilyen marha távolságtartó, semmi személyes, de ő sokat kérdezett. Mikor a "kivel laksz?" kérdésére megkapta a választ, részéről ellaposodott a dolog, de kimerülni csak nem tudott a beszélgetés, azt nem hagytuk. Egyszer csak a pálinka azt mondta, ez teljesen normális, nem jelent semmit, így leírtam egy kérdést: van most valakid?. Megtudtam, hogy egyáltalán senkije nincs, még pár szóban kifejezte furcsállását a kérdésre, aztán az egész beszélgetés abbamaradt.

Másnap küldött egy esemény linket, macskakiállításét, ami nagyon jól esett, mert tudja, hogy én imádom őket, ő meg utálja, és vette a fáradságot, hogy jelezze, hogy lesz ilyen. Írtam, hogy négyszer voltam, küldtem két képet, amik ilyenen készültek, ő meg látta. Ennyi.

Most van időm, nincs velem a barátom, várom, hogy online legyen, és ráírhassak. Nagyon kellemetlen, hogy öt éve ez megy, de francba, most is ő keresett meg, én hiába terveztem, úgy sem tettem volna meg... És ez megint olyan "égi jel", hogy még "van dolgunk egymással", és megint nem tudok majd lenyugodni, és megint rengeteget gondolok rá... Agybaj...

6
május
tovább, tovább...

Tovább!

Elballagtam. Ahogy leírtam ezt az egy szót, könny szökött a szemembe. A gimnázium, ahová öt éven át jártam, már csak emléke a kamaszkoromnak, ami azt hiszem, visszafordíthatatlanul elmúlt. Imádtam oda járni, annyi kedves tanár, diák, pillanat lett az enyém általa. Az énekes is. Igen fura, de ha valaki a gimis éveimet hozza szóba, az ő emléke az, ami átitatja, pedig valójában csak másfél évig tartott.

Szomorú vagyok, izgulok az érettségi miatt, várom a szabadságot, de valahogy olyan furán csak, hogy szeptemberben visszaülhessek a középső padsor 3. padjába, és visszakapjam azt, ami még csak épp most múlt el. Hát igen, mindig nehezen ment a búcsúzás...

Egyébként szép ünnepség volt, felemelő pillanatokkal, például én lehettem az a végzős diák, aki megkapta azt a különleges elismerést, amit a város polgármestere adott. Anya nagyon büszke (apa persze el sem jött...), és a többi rokonom, és barátaim is azok. Szerettem volna írni valami szép, hosszú bejegyzést erről, de annyira meghatott most a téma, hogy a könnyeimmel küszködök, így inkább nem erőltetem. Megyek tovább...

25
április
Valami történik.

Velem. Az van, hogy elmúlt éjfél, és megint nem alszom. Már 11-kor bűntudatom van, mert tudom magamról, hogy nem vagyok úgy, ahogy akkor voltam. Akkor, 4 éve 3-ig, 4-ig vidáman elchatelgettem, ezt-azt csináltam, nappal mégis volt energiám mindenre. Most 9 óra éjjeli alvást is ki kell pótolnom délután plusz 1-2 órával, és ez is csak elvegetálni elég, tevékenyen nem csinálok semmit. Ez mondjuk csak idén, az utolsó tanévemben lett ennyire intenzív, de már két éve jóval többet aludtam, mint éltem. Most meg csak ülök itt, és nincs meg az a csiklandós érzés a szemem sarkában, ami arra késztet, csukjam be, sőt, nem kerülget az ásítás sem, és nem vágyom az ágyamra. Közben persze mardos a bűntudad, nappal mennyire borzalmas lesz, de ha nem megy, nincs mit tenni. Ahogy tegnap sem volt, meg az elmúlt időszakban elég gyakran.

Ezzel párhuzamosan észrevettem, hogy az énekes is újra éjjeli bagoly lett. A születésnapom és az övé körül gyakran lesegettem szándékosan, online van-e, de csak nagyjából heti egyszer kaptam el, akkor is maximum egy órát láttam online, és akkor sem volt fent, mikor (akkoriban véletlen) egy-egy kései órán tekintettem rá. Emlékszem, azt gondoltam, most, hogy van barátnője, biztosan vele tölti ezt a rengeteg időt, amit régen átbeszéltünk, meg most, hogy boldog, biztos nincsenek alvásproblémái. Aztán valahogy elfelejtkeztem nézegetni, és nem is tűnt fel, hogy nem teszem, egyszerűen nem éreztem relevánsnak az információt arról, fent van-e.

Úgy egy hónapja, délután véletlen feltűnt chaten a kedvencek között. Meglepődtem, és aztán néha-néha újra megnéztem, ott van-e. A meglepő, hogy jórészt ott volt. Mióta újra nem tudok aludni, kifejezetten gyakran látom ott, gondolom, mivel senki nincs már fent azok közül, akikkel ma is sokat beszélek, előrehelyezi a program a régi kedvenceket. Ezek a magányba burkolózó, sötét éjjelek, és a jelenlétének észrevétele valami egészen különöset generált bennem: a várakozást. Pontosan azt a várakozást, amit négy éve rendszeresen tudtam szívemben. Rá várok. Próbálok rájönni, mi alapozza ezt meg, hiszen közel egy éve nem is beszéltünk, és egész valószínűtlennek tartom, hogy ez most hirtelen megváltozzon, pláne, hogy általa. Úgy tűniik, az éjjeli magányom összefonódott ezzel a keserédes várakozással. Vajon mikor tudom végre levetkőzni?

Másrészről rengeteget játszom a gondolattal, hogy írok neki én, de egyelőre nagyobb a rettegés bennem attól, hogy elutasító lenne. Hiszen úgy tapasztaltam, a barátnőjének léte és a velem való kapcsolatfelvétel (akár egy szemkontaktus is) összeférhetetlen. Érthető is valahol, ha helytelennek érezné így a velem való beszélgetést, szóval most emiatt felülkerekedek az írhatnékon, és csak tűröm tovább a belső várakozást. Egyelőre.

21
február
Kevéske.

Valahogy nem tudok dűlőre jutni magammal, meg ezzel a blog dologgal. Kicsit kinőttem belőle, és nehezen jutok oda, hogy leüljek pötyögni, de sokszor meg az jut az eszembe egy-két gondolatról, dologról, hogy "na, majd jól leírom a blogba". Kicsit igaz mondjuk, hogy annak érzem kényszerét, hogy az énekessel kapcsolatos dolgaimat kiírjam magamból ide, mert nem nagyon van kivel megosztanom, de az is, hogy vele kapcsolatban nem nagyon történik semmi. Sokszor gondolok rá, meg van, hogy apróságokkal kapcsolatban lenne pár sornyi írnivalóm, de mindig azt várom, hogy legyen annyi, hogy megérjen egy bejegyzést... Csakhogy az idő múlásával kopnak a mondatok, és mire történik valami megint, ugyanolyan keveset tudnék megosztani, mint előtte.

Történik valami? Igazából pont, hogy nem is történik SEMMI. Azok után, ami tavaly történt, halványan reméltem, hogy a születésnapomon ír, felköszönt, de nem tette. Így én sem írtam neki az ő születésnapján, bár egy darabig játszottam a gondolattal, viszont láttam a barátnőjével közös képet, amit aranyos szöveggel feltöltött Facebookra, így uralkodtam magamon.

Egy hónappal a születésnapja után volt egy koncert itthon. Hazajöttem miatta Pestről szombat délután, az osztályfőnököm együttese is szerepelt, az az együttes, amiben alkalmanként az énekes is vendégeskedik. Odaértem, és láttam, hogy beszélgetett egy nővel, de azt gondoltam, biztos valami ismerőse innen, nem a barátnője, mert nagyon fura stílusa volt, és elég idősnek nézett ki. Közelebb érve megláttam, ahogy a derekára teszi a kezét, és rájöttem, hogy mégis a barátnőjét láttam, akinek elég fura a megjelenése. Ők bementek a terembe, én is a barátaim kicsivel később szintén. Láttam, hogy hátul állnak, mi viszont előre mentünk, ahol volt egy szék, amire le tudtam ülni (a lábam még nem a régi). Később elment mellettem, énekelt kicsit, meg ilyenek, de azt kellett tapasztalnom, rám sem néz. Ezek után véglegesen kiverhetem a fejemből, hogy attól, hogy van barátnője, esetleg beszélgethetünk. Kicsit úgy érzem, azért nem foglalkozott velem, mert most már kellemetlen neki, mivel van barátnője. Ez persze valahol normális, csak hát na... szomorú.

Valahogy nem tudok erről írni.

5
február
Kell cím?

Az őszes hajú férfi odalépett az ajtóhoz, és abszolút semleges arcvonásokkal kinyitotta az ajtót. Udvariasan közölte, hogy bemehetünk, és ellépett. Mindenki mozdulatlanul állt, tudta, hogy ha elindul, nincs visszaút, és nem tudta, hogy akarja-e, hogy ne legyen.
Én indultam meg először, de ezt észlelve az előttem állók is lépni kezdek, így csak negyedikként léptem a terembe. Pici, fehér falú terem, ímmel-ámmal megszéptett, de feltűnően pókhálós, porszagú helyiség volt. Az ajtóval szembeni végébe sétáltam, és ott álltam meg. Csak akkor pillantottam le rá. Fehér ruhája volt rajta, amit kiválaszottunk, fehér lepellel volt mellkasáig betakarva, és visszavonhatatlanul halott volt. Egy túl kicsi koporsószerűségbe fektették, ami az élettelen, összeesett testét olyan fura testhelyzetbe kényszerített, amilyenben sosem láttam életében. A fehér lepel alól kilógott a hullazsák. Az arca egyáltalán nem volt olyan, mint amikor alszik. Sokszor láttam aludni, tudom, hogy az valóban nyugodt kifejezést adott neki, de a halál nem. Minden izma elernyedt, így a vonásai rendellenesen szétcsúsztak. Ráncosabbnak láttam, mint valaha. A hullafoltok átsejlettek az eltakarásukra hivatott sminken. Bármennyire fájt látni, bárhogy sírtam, nem tudtam levenni a szememet róla. Valami belső kényszer miatt muszáj volt néznem, mert csak akkor tudtam elhinni, hogy valóban meghalt.
Mikor végre kettesben maradtunk, annyi mindent szerettem volna neki mondani, de a sírástól megszólalni is alig tudtam. Az ajtón kilépve, majd hazasétálva csak arra tudtam gondolni, hogy egyszerűen nem tudok többet sírni, a temetésen mindenki azt hiszi majd, érzéketlen vagyok, de nem, egyszerűen csak elsírtam az összes könnyemet.

Természetesen nem így lett. Ugyanabban a helyiségben volt a kis urna, meg a fekete szalagos fényképe, ahol két nappal korábban a teste. Néztem a fehér urnát, és nem tudtam visszatartani a sírást. Később, a szertartás alatt azon gondolkodtam, ennyire hideg is ritkán van december közepén, akár a könny is az arcomra fagyhatna.
A legrosszabb az volt, amikor az urnát a földbe engedték, és homokot kezdtek tenni rá. Annyira intenzíven nem sírtam még, azt hiszem. Ha a barátom nem áll mellettem, és nem tart meg, amikor összeroskadok, talán a földre esek.

December 24-e, szenteste. Ki kellett mennem hozzá, nem érdekelt a hideg, meg a hó meg a jég, sem a hülye térdműtét. Fogtam a két mankómat, és kibotorkáltam. Itt is kellett a támogatás, természetesen a mankóm és az ép lábam nem voltak elég stabilak. Akkor jártam nála először, mióta eltemettük. Nem nagyon tudom, mit akartam, talán, hogy ne legyen egyedül. Utána az egész család úgy döntött, követi a példámat, és kimentek hozzá.

Így engetem el a nagymamámat. 6 éves korom óta egy háztartásban éltem vele, amióta iskolába járok, majndem minden reggel ő ébresztett. Inkább olyan volt nekem, mint egy második édesanya. A rák pár hét alatt megölte. A rák? Nem... inkább a magyar egészségügy, ahol egy helyben kell toporogni egy rákos beteggel, két hetet várni a CT-re, amit már meg sem tudnak csinálni, mert idő közben a betegség a veséket is leállította.

14
november
4 years.

http://a-lenyeg-lenyegeben-lenyegtelen.blogger.hu/2012/11/26/a-kiskapum-nem-megoldas-a-problemara-de-enyhiti-a-tuneteket-vagy-elfelejteti-a-problemat

 

Az a szerdai nap ma négy éve esett meg. Akkor találkoztunk először. Ma hajnalban, amikor felébredtem a vele való álmomból, ránéztem a telefonomra, megpillantottam a dátumot, és rögtön ez jutott eszembe. Ahogy egész nap ő forgott a fejemben, és az a végzetes találkozás. Valahogy úgy érzem, ahogy telnek az évek, egyre erőteljesebben fájnak ezek a dátumok... ez az időszak, az iskolámban már ötödször ugyanaz a rendezvény... Ugyan, ki a fene gondolta volna, hogy ma, négy évvel később is erről fog szólni a napom? Pláne úgy, hogy azóta volt egy teljes év, amiben egyáltalán nem is beszéltem vele... Nem tudom elmondani sem, mennyit gondolok rá, pedig most már nagyon ideje lenne továbblépni, és nem csak látszólag. Nagyon sokat, összeszedettet szerettem volna írni, de baromi fáradt vagyok, és borzalmasan fáj is rá gondolni. Csak sírni szeretnék. Sokat.

5
november
Ennél messzebbre már aligha vihetne magamtól...

Péntek este volt, gondoltam, ideje szórakozni. Elmentem a barátom koncertjére. 18 (hetek híján 19) éves vagyok, előfordul, hogy ilyen estéken legördül néhány pohárka alkohol. Aznap valójában nem is ittam sokat, mégis óriási hatással volt rám...

Amikor elkezdtem érezni, hogy ittam, hirtelen befordultam. Rá, az énekesre gondoltam, arra, hogy barátnője van, és a véglegesnek tűnő befejezettségre, ami a kapcsolatunkat jellemzi jelenleg. Nem tudom, harcoltam-e az ellen, hogy átjárjon az érzés, de végül nem tudtam visszatartani a könnyeimet, bármennyire nem éreztem helyén. A barátom ezekben a percekben jött oda, megcsókolni, mielőtt elkezdődik a koncertje. Emlékszem, mennyire igazságtalannak éreztem egy sosem valódi kapcsolatban megszeretett srácért sírva egy másikra mosolyogni, és megcsókolni...

Elkezdődött a koncert, és igyekeztem átinni magam a vidám, gondtalan énembe. Sikerült. Egy picit megtorpantam, amikor fellestem Facebookra, és reflexszerűen kedveltem az osztályfőnökömről készült képeket, amik azon az aznapi eseményen készültek, amin jelen lettem volna, ha hazaértem volna munkából annak kezdeti időpontjára, ugyanis az ötödik képen felfedeztem őt... rá kellett ébrednem, hogy találkozhattam volna vele, de nem tudtam, sőt, most sem tudom, hogy jobb lett volna, vagy rosszabb... Kicsit bánom, hiszen láthattam volna, de félő, hogy kellemetlen reakciókat váltott volna ki belőlem a jelenléte. Sőt, talán utána még jobban fájt volna...

Amikor iszom, haikukat írok. Azon az estén is születtek, épp háromnál jártam, amikor feltűnt az ijesztő gondolat, amit az utolsóban megfogalmaztam. Elhatalmasodott rajtam az érzés, bepánikoltam, hogy nem akarok így élni, de nem tudok máshogy, gyenge vagyok változtatni, nincs hatalmam a dolgok felett... Beszűkült a tudatom, és muszáj volt mennem, ki a levegőre, ki a koncertről, ki a világból... Felpattantam és kirohantam a hely udvarára, ahol sok dohányzási szünetet tartó koncertező beszélgetett. Nem tudtam a szemüke nézni, és nem is akartam, ahogy megállni sem. Rohantam, ki az udvarról, át az úton, ami egyébként két fűvel és fákkal beültetett vékony sáv által választódott három részre. A hozzám közelebb eső részén szétnézés nélkül átmentem, nem volt forgalmas, ellenben a középsőn egymás után húztak el az autók. Mielőtt leléptem, megtorpantam, lerogytam a földre, háttal egy fának támaszkodva, és csak sírtam, legalább 10 percen át. Nem tudtam abbahagyni, bármennyire próbáltam, az autók meg csak húztak el mellettem. Miután kiadtam magamból azokat az érzéseket, valahogy visszamentem a helyre, megmostam az arcomat, és úgy tettem, mintha semmi nem történt volna.

Úgy negyed órával később megint ki kellett mennem. Kerestem egy félreeső helyet az udvaron, meg egy szimpatikus avarkupacot, és beledőltem. Sokáig feküdtem kint a hidegben, az avarban, valami istenségnek - akiben nem tudtam, hogy hiszek - könyörögve, hogy így vigyen el, az avarban fekve, egy robosztus fa alatt, a hidegben. Vigyen el most, hadd engedjek el mindent. Emlékszem, olyan filmesen a látóterem széleit a belógó levelek szegélyezték. Egy idő után valami fura megtisztulást érezve felkeltem, visszamentem, és ezt is meg nem történtnek tettetve végigcsináltam az este maradékát.

Valójában akkor is alig hittem el, és most is élesen ellenkezek magammal szemben. Egyszerűen nem lehet, hogy van részem, ami (az énekes miatt?) meg akar halni... Félek, hogy nem mindig fogok megtorpanni, félek, hogy elhatalmasodik rajtam. Most, hogy megmutatta magát, folyamatosan a tudatomban motoszkál a része, és nem tudok megszabadulni a rettegéstől, hogy átveszi felettem az uralmat. Valahogy le kell győznöm, mielőtt még jobban felemészt, hiszen ez nem én vagyok.

26
szeptember
Ősz.

Rövidülnek a nappalok, egyre komorabbak, sötétebbek és vérfagyasztóan igazibbak az éjszakák. Közeledik az év számomra legkedvesebb időszaka, a hideg, mélyen fekete napok tömkelege.

Már rég megfigyeltem, hogy minden év minden időszakának megvan az életemben a maga érzete. Boldog, szomorkás, vicces, izgalmas, nehéz, fárasztó... Ezek az érzetek mindig újra felidéződnek bennem egy évvel később, például, mikor ugyanolyan virágillat és melengető napsugár ér, mint egy éve, amikor bizonyos impulzusokat fogadtam be. A különös egyrészt az, hogy ugyan minden évben aktuálisan az előző évi életérzést éreztem át újra, a következő évben, mikor rámtört a nosztalgia, teljesen más volt, ami átjárt. Volt... hirtelen ugyanis rádöbbentem: az érzeteim évek óta stagnálnak. Nem a tavalyi emlékeimet, benyomásaimat idézi fel bennem az időjárás, hanem a négy évvel ezelőttieket.

Jó ég, belegondolni is szörnyű. Négy év a 18-ból, rengeteg idő. A legmeghökkentőbb, hogy valójában az egész csak másfél évig tartott, mégis még mindig benne élek. Másfél év, amiben voltak szünetek, voltak mélypontok és magaslatok, de véget ért. Utána egy teljes év szünet következett, majd néhány hónapban valóban itt volt, és értek újabb impulzusok, de ezeknek már rég létjogusultságukat kellett volna veszteniük, tekintve, hogy a barátommal való kapcsolatom például már régebbóta tart, mint amennyi ideig az tartott, na meg, hogy az a jelenem. Valahol ottragadtam a múltban, egy olyan ember mellett, aki sosem volt az enyém.

Lenyűgöző, hogy az igazi érzelmek megtapasztalásának csak a derekán jártam, még mindig ott vagyok, mégis tudtam, tudok ilyen igazian, kitartóan, mélyen szeretni. Néha átkozom ezt, de be kell vallanom: a létezés egyik legcsodálatosabb eleme, mikor rébredek, milyen hatalmas ereje van a szívnek, mennyire függünk tőle, mennyire meghatároz, mennyire befolyásolhatatlan. Valamilyen emberfeletti erő űz hiú ábrándokba. Naponta képzelem, hogy valamilyen helyzetben újra vele leszek, sóvárgok iránta, és az arcát látom magam előtt. Tudom, persze, hogy ez egy zsákutca, és amennyire beleragadtam, annyira nem tudok előrelépni semmiben, akkor sem, ha fenntartok egy kapcsolatot, de ha nem tenném, ugyanúgy egy helyben toporognék, és még csak látszólag sem haladnék sehová. Persze, ez csekély vigasz, és gyenge kifogás, de a dolgok jövőre vetített reménytelenségének tudatában nem engedhetem tovább, hogy ezek az érzelmek lekötözzenek, és elvegyék a lehetőségeimet.

Azt akarom, hogy tudjak még így szeretni, és, hogy az teljesüljön be. A szívem mélyén arra vágyok, hogy vele, hiszen most csak az ő személyét tudom elképzelni ilyen helyzetben, de ez elég lehetetlen ábránd. Így ésszel csak azt kívánom, éljem még át ezeket, vagy akár ennél mélyebb (bár olyat most nem tudok elképzelni, de nem vagyok elég tapasztalt, hogy komiszul azt állíthassam, nem léteznek) érzelmeket. Olyan szerelmet akarok, amiben lángolok, heves vagyok, ami éltet és öl, amiben minden egyes kudarccal egy kicsit együtt halok, és amiben egy szó, egy csók, egy alkalom elég ahhoz, hogy kivirágozzak. Akarom újra a kockázatot, a vágyat, és a földöntúli örömöt, de bánatot is, amit adhat. Mindent akarok... de legfőbbképp azt, nehogy beleragadjak egy silány, csak szeretet által összetartott kapcsolatba, ami nem tud megölni, de nem tud éltetni sem. Inkább megélem minden bánatát és fájdalmát is, csak ne kelljen lemondanom arról a szépségről... ne maradjak a szürke, középszerű mindennapokban, egy nélkülözhető kapcsolatban. Szerelem kell... csak előbb múljon el a mostani.